Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Berkes Tamás: Mrozek-drámák historikuma

szakították, átszínezték a folyamatosságot. Amit azonban kitessékeltek az ajtón, visszakéredzkedett az ablakon. így volt ez a lengyel avantgarde esetében, amely a nemzeti állam 1918-as feltámasztása után levetette magáról a szűknek érzett nemzeti formaruhát. A két világháború közti korszak groteszk irodalma, amely megtagadta és részben átértelmezte a hagyományt, utóbb maga is ennek részesévé vált. (Witkiewicz, Gombrowicz, Gaiczynski, Bruno Schulz.)

Mrozek elődei közül Gombrowicz volt az, aki a levégletesebben ábrázolta a lengyel nemzettudat belső ellentmondásait. Gombrowicz lázadásának célja az „én” keresése, a kulturális formáknak alávetett személyiség felszabadítása. Ügy látta, hogy az egyéni és a lengyel identitás válságának oka a lengyelség történetileg kialakult torz felfogásában rejlik. Abban, hogy a „nacionalista vámpír” (Milosz kifejezése) feláldozza „énünket” a vakfegyelem oltárán. „A szabadság levegőjét úgy kaptuk meg — írta Gombrowicz 1918-ról —, hogy egy sokkal gyötrőbb ellenséggel kerültünk szembe, mint amilyenek addigi elnyomóink voltak: önmagunkkal.” Védem a lengyeleket Lengyelországtól című írásában pedig így vélekedik: „Lengyelország, ez a mi közös életformánk olyan, amilyenné a századok alakították. De nem voltak-e ezek a századok az állandó kétségbeesett rángatózás és a túlerőben levő ellenséggel vívott küzdelem századai? Vajon ’Lengyelország’ végül is nem olyan tökéletlen, gyönge, eltorzított és megerőszakolt képződmény, amelyet a gyöngeség megannyi férge rág? Vajon a lengyelt nem terheli-e Lengyelországnak ez az öröksége, vagyis a nemzet beteg múltja és szüntelen haldoklása? És vajon ezzel szemben, ha a lengyel teljes értékű ember kíván lenni, aki képes energiáinak maximális mozgósítására egy olyan átmeneti időszakban, mint létünk jelenlegi szakasza, nem kell-e fölmondania ennek a lengyelségnek a szolgálatát, amely annyira korlátozza?”

Paradox ebben a lázadásban, hogy a formák elleni harc újabb formákat teremt. Mégsem hiábavaló a mítoszrombolás, hiszen a nemzeti tudat átformálása — a forma megmentése a forma kritikája által — az igazi létezés feltétele lehet. „A leggyötrelmesebb viszont az lesz — folytatja Gombrowicz —, hogy meg kell támadnunk magunkban a lengyel stílust, a lengyel szépséget, új mitológiát és új szokásokat kell teremtenünk a másik természetünkből, úgymond az antipódusról; szépségünket úgy kell mélyítenünk és gazdagítanunk, hogy a lengyel két különböző alakban tetszhessék magának — úgy mint az, aki ő ebben a percben, és mint az. aki lerombolja magában azt, aki.”

Talán meg sem lepődünk Gombrowicz életművének újabb paradoxonén: ötvözni tudta az anarchizmust a konzervatívizmussal. A lengyel udvarházi szubkultúra, a szarmatizmus nála a régi család, az „emberközi” kapcsolatok nosztalgikus képét idézi fel. Találóan jegyezte meg Jan Bkmski, hogy Gombrowicz szentségtörő műveiben is felfedezhetjük — elmosódott formában — a nemzeti érzés nemesi modelljét. A lengyel irodalomtörténész úgy látja, hogy a régi, az 1795 előtti Lengyel- ország „szomszédságok föderációja” volt, s ez olyan életformát, stílust teremtett, amely tiltotta az egyén alárendelését a különböző közösségeknek. Gombrowicz azért kulcsfontosságú szerző a mai lengyel kultúra önértelmezése szempontjából, mert példamutató módon a személyes etikát választotta minden kérdés kiindulópontjának. Kimutatta, hogy az ember egyéni és társadalmi értéke között ott húzódik a kettős tudat szakadéka, amely csak közvetlenül személyes etikával küzdhető le.

Mrozek mindmáig legjelentősebb színpadi műve, a Tangó (Tango, 1964) régi örökséghez kapcsolódik, hiszen a romantikus hagyomány parodisztikus megtagadása adta a témát századunk legjobb lengyel drámáinak. Witkiewicz művészetében benne volt — megszüntetve megőrizve — Wyspiaóski, aki a századfordulón, szecessziós és kegyetlen színházával Mickiewiczék nemzedékén verte el a port. Jan Kott, a kiváló lengyel drámatörténész írja: „Witkacy korán érkezett, Gombrowicz a nyomában. Mrozek az első, aki a megfelelő időben jelent meg”. A Tangó úgy hat, mint a nagy elődök darabjainak újabb felvonása. Witkiewicz démonikus látomásának, a Vizityúknak (1921) a végén értelmetlen kártyaparti nyomatékosítja

943