Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Berkes Tamás: Mrozek-drámák historikuma

tanulmányt igényelnek, ezért legyen elég itt csak annyi, hogy az abszurd fő problémája a nyelv értéke és a közlés lehetősége. Az abszurd dráma mellőzi az összefüggő cselekményt, kiiktatja a jellem és a társadalmi környezet bemutatását, hogy annál inkább a lét alapvető helyzeteire összpontosíthasson. Az irányzat nyugati változata elvontan szimbolikus, a keleti viszont — jelképessége dacára — erősen társadalmi töltésű: megőrzi kapcsolatát a konkrétumokkal. A keleti abszurd legjelentősebb művelői (Rózewicz, Havel és Mrozek) elsősorban nem az emberi lét célját, inkább egyén és hatalom viszonyát feszegetik, hiszen az abszurd színház újszerű eszközöket ad a a szerepek és sémák átvilágítására, a kimondatlan konfliktusok ábrázolására.

Közép- és Kelet-Európábán minden, ami összefüggött az abszurd drámával, sokáig tiltott gyümölcsnek számított. 1956 után először Lengyelországban nyert polgárjogot az új műfaj, ezért térségünk első abszurd drámájának kitüntető címe — leszámítva a két világháború közti előfutárokat — Mrozek Rendőrség (Policja,) 1958) című művét illeti meg. A történet egy fiktív diktatúrában játszódik, ahol a politikai rendőrség annyira sikeresen végzi munkáját, hogy az utolsó politikai fogoly is hűségnyilatkozatot tesz. Már az egész nemzet a kormány oldalán van, ellenkező véleményt egyáltalán nem hallani. Ügy látszik, hogy mindenki a „lojalitás gyönyörűségét” választotta. (Rendőrfőnök: „A nép állatian, vadul, kegyetlenül lojális lett.”) A rendőrség tehát feleslegessé tette önmagát: üldözendő cselekmény híján nincs kitől megvédenie az államhatalmat. A Rendőrfőnök ekkor megkéri legoda- adóbb beosztottját, az őrmestert, hogy a testület megmentése érdekében vállalja el az államellenes összeesküvő szerepét. Az őrmester feladata korábban a lakosság provo- kálása volt, civil ruhában elvegyült az emberek között, „ellenséges” kijelentéseket hangoztatott, azonban a feldühödött nép mindannyiszor összeverte. Főnöke joggal nevezi őt a rendőri eszme misztikusának, hiszen a civil ruhát annyira utálja, hogy feleségével sújtást horgoltat az alsónadrágjára. „Átállása”, politikai fogollyá válása azonban túlságosan jól sikerül: a börtönben azonosul szerepével, forradalmár lesz.

Az őrmester identitásának válsága nem újkeletű. Még buzgó rendőrként azt álmodta, hogy személyisége két részre szakadva sétál egy vadvirágos réten, és az egyenruhás „én” letartóztatja a civilruhás „én”-t. Világos, hogy belső bizonytalanságát kompenzálja, amikor szélsőségesen azonosul a rendőri hivatással. Rajong a formáért, mert nincs egyénisége. A börtöncellában aztán kicsúszik a taláj a lába alól: „akkor vagyok-e saját magam — kérdezi —, amikor rendőr vagyok, vagy akkor, amikor fogoly vagyok ...” Lázadása, új identitásának megtalálása persze nem egyértelmű. Kérdés, hogy egyéniségét találta-e meg, vagy a szerep kényszere taszította tovább. Inkább ez utóbbira gondolhatunk, mert a műben ellenpróba is van! A nemrég szabadult utolsó összeesküvő a Tábornok hadsegéde lesz, azé a tábornoké, akire korábban bombát hajított. Tehát a dráma jelentésének egyik hálózata szerint az értelmüket vesztett társadalmi szerepek (forradalmár versus rendőr) felcserél- hetők. Ironikusan felesel ezzel egy másik gondolat: a rendőri gépezet csupán az általános lojalitás látszatát kényszerítette ki, tehát önmagát is csak látszólag tette feleslegessé. A zárójelenetben a Tábornok, a Hadsegéd a Rendőrfőnök kölcsönösen letartóztatják egymást, a rendőrségnek „füle sem látszik ki” a munkából. Ebben az összefüggésben ironikusan többértelmű az őrmester-provokátor-forradal- már végszava: „Éljen a szabadság!”

Mrozek abszurd darabjai pontosabban és hitelesebben szólnak a valóságról, mint a sokat emlegetett szocialista realizmus groteszknek minősíthető vágyálmai. Realizmusa az őszinteség igényéből fakad, és ez nem más, mint az igazságot látni kívánó szem tárgyilagossága. Mrozek persze karikatúrát rajzol: logikai szintre egyszerűsít és bonyolult gondolati konstrukciót szerkeszt, ám a valóság abszurd túlzással kiélesített kontúrjai kiemelik a lényeges összefüggéseket. Szemlélete a háború utáni nemzedék tapasztalatait „fordítja át” groteszk helyzetekre: cinikus erőszakról, a hamis tudat labirintusáról beszél a művészet „ezópuszi nyelvén”. A Rendőrség után írt egyfelvonásosai azt a témát variálják, hogy miképpen zúzza szét az egyént a hatalom. A Strip-tease (Striptease, 1961), A nyílt tengeren (Na pelnym morzu, 1960) és a Károly (Karol, 1960) triptichont alkot. Mindegyiknek olyan áldo941