Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: A pálya emlékezete (Witold Gombrowicz: Lengyelországi emlékeim)
gyei, arról a XX. században már groteszknek tűnő nemesi gondolkodás- és viselkedésmódról beszél, amely a magyar olvasó előtt sem ismeretlen. Ezekről az évekről a később megszerzett tudás birtokában ír. A szövegen érezhető, hogy egy koherens világképpel rendelkező, sok mindent átélt író beszél gyermekkori élményeiről fél évszázad távlatából: „Lám, már akkor, tízéves koromban fel tudtam fogni többé-kevésbé azt a szörnyűséget, hogy mi, »urak« igencsak groteszk jelenség vagyunk, ügyetlenségünk, ostobaságunk fájdalmasan nevetséges, sőt, visszataszító... Az bizony! Nem nagyon érdekelt, hogy kizsákmányoljuk-e a népet és az sem, hogy erkölcsileg hányadán is állunk, az viszont megrémített, hogy az egyszerű emberek szemében egytől-egyik idiótának tűnünk. Ebből a komplexusomból csak Amerika gyógyított ki.” Az első komolyabb változás 1915-ben következik be életében. Tizenegy évesen Varsóba, a Kosztkai Szent Szaniszló Gimnáziumba kerül. Azokban az években talán ez Lengyelország legelőkelőbb gimnáziuma. Akárcsak a mezítlábas parasztgyerekek játékából, az arisztokrácia világából is ki van zárva. Kívülről, de még nem felülről néz rájuk: „Igazán nem lenne meglepő, ha Potockiékat és a Radziwifleket választanám, ahogy Chopin, Proust vagy Balzac is őket választotta. De, másrészt, már akkor feltűnt bennük valamiféle ocsmányság . .. igen, néhány apróság . .. látva ezt az arisztokráciát, amelyen tizennégy évesen annyit törtem a fejem. Például... piszkálják az orrukat. Igen, piszkálják az orrukat. Észrevettem, hogy az arisztokrácia szívesen űzi ezt a sportot. Azt is észrevettem, hogy falun a parasztgyerekek valahogy másképp piszkálták az orrukat, ártatlanul, nem volt bántó. De a gyomrom fordult föl, amikor egy Potocki vagy Wielopolski emelt kezet önnön orrára.” A mű egyik gyakori helyszíne az iskola. A gimnáziumi évekből felidézett emlékek a Ferdydurke leggroteszkebb jeleneteit is felülmúlják. Az iskola nagyon sok mindent árul el a korról, a nemzedékek közti feszültségről, a kultúra hagyományozására tett reménytelen kísérletek közben fellépő kommunikációs zűrzavarról. A Lengyelországi emlékeim gimnáziumi anekdotái mélyén is ez van. Akárcsak a Fredydurkében, itt is lengyelórán tör ki a botrány. A nemzet dalnokairól, prófétáiról, a romantikus költőkről ágáló tanárát Slowacki-dolgozatával kergeti őrületbe.: „Az eleje, ha jól emlékszem, így szólt: »Juliusz Slowacki tolvaj, meglopta Shakespeare-t és Byront, mert ő maga semmit sem tudott kitalálni.« A folytatás is hasonló volt. Cieplinski tanár úr botot ragadott és megfenyegetett, hogy elküldi dolgozatomat a minisztériumba, mire megkérdeztem, minek kényszeríti hazugságra a diákokat.” Kilátástalan a helyzet. Gimnáziumi éveinek végén úgy érzi, túl sok időt vesztegetnek a lengyel irodalomra és történelemre, nincs kitekintésük a világra. Egy másodlagos kultúrába zárják őket, Slowackival és Krasdnskival torlaszolják el a Sha- kespeare-hez, Goethéhez vezető utat. Ez már a húszas évek szellemisége, a visszanyert függetlenség nemzedékének jellegzetes reakciója. Witold Sukiennicki, a Vilnai Báthory István Egyetem Kelet- Európa Kutató Intézetének egykori munkatársa írja visszaemlékezéseiben, Legenda és valóság című könyvében nemzedékéről: „az előttünk járó generációnak tilos volt lengyelnek lennie, nekünk viszont kötelező”. Gombrowicznak a nemzeti függetlenség már nem álom, hanem valóság. Vidékiesnek, másodlagosnak látja azt a kultúrát, amelyet elődei szinte vallásos áhítattal tiszteltek. Ezt nem tartom válságtünetnek. Épp ellenkezőleg, ez már a gyógyulás jele.' A visszanyert függetlenség teszi lehetővé a nemzeti mítoszok ironikus leértékelését. A lengyelség elavult formáit ez a nemzedék teszi nevetségessé. Itt nemcsak a párbajra és a címeres névjegyre gondolok, a mélyben is nagy átalakulások folynak. A lengyel értelmiség búcsút vesz Sienkiewicztől és az önismeretet választja. A Lengyelországi emlékeim Gombrowicz életének és írói pályájának első szakaszát, a harmincas évek végéig tartó időszakot meséli el. Néhány részlet keltezéséből kiderül, hogy a mű 1960—61-ben készült. A mű kronologikus rendben elbeszélt fél önéletrajz, színes korrajz Lengyelországról, Európáról; hiteles képet ad 934
