Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: A pálya emlékezete (Witold Gombrowicz: Lengyelországi emlékeim)

századi avantgarde művész pózát a XVII. századi lengyel nemesember alakjával mossa össze. Az egész -irodalmat valami egészséges, könnyed patriarchális gőggel kezeli, az irodalmi életet pedig meghit asztaltársaságként fogja fel, ahol szüntelenül folynak a „szláv disputák”. A toleráns, udvarias és kellemes szóbeli érintkezést idézi fel az olvasóban ez az írás. Minden új dologról véleményt mond, de a műből kitűnik, hogy nem azért kíséri figyelemmel az irodalmat, mert fél, hogy esetleg lemarad valamiről, hanem azért, mert jót mulat rajta és ezt az örömet másokkal is szeretné megosztani. Az irodalom van értünk és nem fordítva. Nem „szolgálja” a művet (ezt nehezményezte Sartre-ban), hanem a mű szolgálja őt. Mikor párizsi élményeiről mesél, a lengyelek Európa-kompjexusát dolgozza fel. A kisebbrendűségi érzésből valami többlethez, a kívülálló tisztánlátásához akar jutni.

Elmegy a Louvre-ba, de a képeknél jobban érdeklik a képeket bámuló emberek. „Az embernek buta az arca, mikor a képre mered” — írja. A festészet ürügyén újrafogalmazza a kultúrához való viszonyát: „Van egy közmondás: nem az orr van a tubákért, hanem a tubák az orrért. Ugyanígy, nem az ember van a festészetért, hanem a festészet van az emberért. Felülről kell nézni a festészetre, nem kell térdre esni a képek előtt.”

E mentalitás eredetét Jan Blonski a lengyel nemesi kultúrában találta meg (J. B.: Gombrowicz szarmatizmusa, ford. Reiman Judit = Tiszatáj, 1981, 6.' sz. 55—60. p.). E kultúra főbb értékei Gombrowicz műveiben a paródia leplében jelennek meg, ezért alig ismerhetők fel — a külsőségek annál inkább —, csak elemzés útján közelíthetők meg. Blonski azt javasolja, hogy Gombrowicz nézeteit ne logikailag próbáljuk rendszerezni, hanem vegyük sorra antinómiáit, hiszen ezek hordozzák egymással szövevényes rendszert alkotva a „tanítást”.

A kultúrpesszimizmus és a biológiai optimizmus antinómiáját Gombrowicz a következő ellentétpárokban bontja ki: érettség-éretlenség, forma-formátlanság, ruha-meztelenség, honatyaság-honfiúság (Kiss Gy. Csaba fordítása). A művészetet szembeállítja a tudománnyal, előnyben részesíti az életet az eszmével, a józan észt a logikával, a kellemest a hasznossal, a rendkívülit pedig a megszokottal szemben. A külföldi és a lengyel antinómiájához olyan ellentétpárok tartoznak, mint a városi-falusi, modern-anakronisztikus.

Ezzel az antinómia-rendszerrel a saját helyét próbálja meghatározni. Nem a lengyelség megtagadásában és nem is elavult, másodlagos formáinak kri- tikátlari elfogadásában látja a követendő magatartást, hanem újraértelmezi a hagyományt. Saját feladatát abban látja, hogy megszabadulva a lengyel komplexusoktól példát mutat az egész nemzetnek, kijelöli számára az emancipáció útját. Ez pedig a XX. században, enyhén szólva, anakronisztikusnak tűnik. De — Gomb- rovicz rendszere szerint — épp ez a lengyelség egyik jellemzője. Anakronisztikus, szemben a modernnel; falusi, ellentétben a városival. Ebben találta meg azt a többletet, amellyel a vidéki lengyel nemes az európai avantgarde elé vághatott. Karrierje a térség bármely írójának példát mutathat. Ezt a stratégiát Kazimierz Brandys a következőképpen írja le naplójában: „Kialakította a lengyelség fogalmát nyugati használatra, a provincializmus komplexusából filozófiai fegyvert kovácsolt, ez pedig még senkinek sem sikerült — a lengyel céklalevesben ázó velőscsontból még senki sem csinált interkontinentális rakétát.”

A Lengyelországi emlékeim igen fontos adalékokat nyújt Gombrowicz nézetei formálódásához, rendkívül mélyen élte át ugyanis a nemesi származásából és neveltetéséből adódó problémákat. Elképesztő őszinteséggel beszél kora gyermekkorában kialakult komplexusairól. Érzi, hogy nem tud felnőni ahhoz a szferephez, amelyet egy lengyel nemesembernek be kell töltenie; de az alacsonyabb szférában természetesen viselkedő cselédek, szolgálók és parasztgyerekek előtt is szégyenkezik. Fejtegetését nagyon értékessé teszi az is, hogy bonyolult élményvilágára nem erőlteti rá a freudi rendszer sémáit, ehelyett saját antinómia rendszerével, az anakronisztikus lengyel társadalommal és a kelet-közép-európai nemesi hagyománnyal magyarázza az őt körülvevő világot. A hangsúly tehát arra esik, ami sajátosan len933