Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: A pálya emlékezete (Witold Gombrowicz: Lengyelországi emlékeim)
PÁLFALVI LAJOS A pálya emlékezete WITOLD GOMBROWICZ: LENGYELORSZÁGI EMLÉKEIM Gombrowicz életműve olyan szigorú rendszert alkot, hogy minden lényeges változás, hangsúlyeltolódás az életmű egészének megítélésére is kihat. Ennek a ténynek azért van igen nagy jelentősége, mert az író hagyatékából 1977-ben újabb, rendkívül fontos kéziratok kerültek elő. Mindez akkor történt, amikor a Gombrowicz- kritikában kialakult már valamiféle kép az életműről. Gombrowicz fogadtatása igencsak megkésett volt, művei a hatvanas években lettek világszerte ismertté. Ebben az évtizedben készültek az első fontosabb tanulmányok, 1969, az író halála után pedig már megszülethettek az életművet összegző írások is. Ezt a folyamatot az 1975 áprilisában Varsóban tartott tudományos konferencia zárta. Így a Gombrowicz-kritika legjava nem az életmű egészének ismeretében készült. Az újonnan megtalált kéziratokat egy már kialakult rendszerbe kell beleillesztenünk. Az életmű a következőképpen épül fel: Gombrowicz fikciós műveit, öt regényét, három befejezett drámáját és tíz elbeszélését nagy terjedelmű non-fiction önéletrajzi anyag, három kötet napló, két kötet publicisztika és önéletrajz egészíti ki. Az életműben kényes egyensúly jött létre a fikció és az önkommentár között, jelentőségét tekintve egyik sem helyezhető a másik elé, sőt; önmagában szinte nem is értelmezhető. Az életmű hagyományos műfajokban alkotott részét az önkommentár értelmezi és fordítva. Csak a kettő egymásra vonatkoztatásával hatolhat be az olvasó Gombrowicz rendszerébe. Ebben a szóbanforgó posztumusz művek is segíthetik az olvasót. A sokáig kéziratban rejtőzködő két rádió-sorozat, a Barangolások Argentínában és a Lengyel- országi emlékeim (Witold Gombrowicz: Wspomnienia polskie — W^drówki po Ar- gentynie. Paris, 1982, Instytut Literacki. 255 p.) egyik része sem került soha adásba. A Lengyelországi emlékeim az életmű korai szakaszához írt önkommentár, da legalább annyi segítséget nyújt a később keletkezett művek értelmezéséhez is. Nemcsak a fikciós művek önéletrajzi hátterét térképezhetjük fel, hanem Gombrowicz antinómia rendszerének működéséhez is fontos szempontokat kapunk. A mű funkciója hasonló a Naplóé hoz, így Gombrowicz sorai a naplóírás céljáról — az önkommentárhoz írt kommentár — a Lengyelországi emlékeim olvasóját is útba igazítják: „Barátaim, igen elégedett vagyok, amiért ténykedésemet kétfelé választottam: regényt és naplót írok. A regényben a régi módi szerint átadom magam a művészetnek, magamról dalolok és a múzsáknak, csak arra törekszem, hogy a húr feszüljön, a dal zengjen. De manapság az írónak más dolga is akad. A szótól azt várjuk, hogy megteremtsen bennünket a világban, egyesítsen az élettel és a többi emberrel. Magamnak dalolok és a múzsáknak, igen — de, dalolván, bennetek gyökerezem, ki kell harcolnom magamat, helyet kell találnom a társadalomban. Nem árt tehát, ha a hátsó ajtón bevezetlek titeket színházam kulisszái mögé — ezt a célt szolgálja a Napló. Ez a kétfrontossá fejlesztett munka az elmúlt években hozott is némi eredményt. Régebben mindenütt csendes őrültnek tartottak. Ma már sokan vannak, akik szerint nem vagyok hülye, igaz, veszélytelen sem. Lehet, hogy a jövőben meggyőződtök arról, hogy az én irodalmam nemcsak rombol; notórius egoizmusommal elérem, hogy az »én·« szónak ajkatokon ereje lesz és képesek lesztek átvészelni a történelmi kataklizmákat”. Gombrowicz merőben anakronisztikusán viselkedik az irodalmi életben. A XX. 932
