Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - 150 éve született Ilia Csavcsavadze - Ilia Csavcsavadze: Az utazó feljegyzései (Vladikavkaztól Tifliszig) (Manana Szaladze fordítása)

— A kartveli ruha egészen másképpen néz ki. Orosz ruhában furcsán fest az ember.

— A ruha mit sem számít, az a fontos, hogy az ember lelkében legyen kartveli.

— Igazat beszélsz, de az ember leikébe ki tudna belelátni? Az ember szíve bent van, és láthatatlan, a ruha pedig kívül van és látható.

— Bár orosz ruhában vagyok, hidd el, hogy lelkem szerint igazi kartveli vagyok.

— Lehetsz, miért ne lennél.

Nem tudom, az én mohevem elhitte-e nekem, de a következőben így folytattuk a beszélgetést:

— Az előbbi kérdésemre nem adtál választ. Azt kérdeztem, hogy a Szent- háromság templomában most miért nem tartanak tanácsot?

— Most? ... Hol van most az a nemzet, amely a tanácsot tartaná? Amióta a cár kezében vagyunk, minden összeomlott, tönkrement, elzüllött. A Szentháromság temploma mellett egy régi falu van, Vangergeti a neve. Annak idején ennek a falunak lakói ígéretet tettek a királyunknak, hogy őrizni fogják a templomban elrejtett kincseket, aminek fejében szabadságot kaptak, és az adótól is megszabadultak. Azonkívül még hivatalos menlevelet is kaptak. A gergetiek most is [betartják az ígéretüket, de a cár emberei semmibe veszik a georgiai királyok menlevelét. A gergetiek most ugyanúgy fizetik az adót, mint a többiek, a régi életrend megrendült, és az Isten által áldott tanács is megszűnt létezni.

— Szóval, szerinted a régi idők jobbak voltak?

— Talán nem?

— Mitől voltak jobbak?

— Régen, jól vagy rosszul, de saját magunk urai voltunk. Régen a nemzet nemzet volt, a szív pedig szív, a férfi férfiú volt, az asszony pedig asszony. Régen? Régen mi gondoskodtunk egymásról, egymás szavait figyeltük, özvegyet, árvát sohasem hagytunk magára, a búslakodót megvigasztaltuk, és az ellenség ellen együtt emeltünk kardot, az elesettt embert megsegítettük, a sátánt és a gonoszt üldöztük. Bajban vagy mulatságban egymás mellett álltunk. Mondd meg, hol van ma az az egység? Szaporodnak a szajhák meg a garázdálkodók. Mindenki csak a saját érdekével törődik, sok az ellenségeskedés meg a harag. Ki is gondoskodna most az özvegyekről meg az árvákról, ki vigasztalná a búslakodót, és ki segítené meg az elesettet? Igazi férfiút a mi időnkben gyertyával kell keresni, és ha valaki mégis találna, annak sincs már a régi szíve. A nemzet elesúfult, elromlott. Gyáva lett a kartveli nép. Hol van már régi hírnevünk? Kivesztek a szokásaink, hagyományaink. Rombadőlt az ország. Nem is tudom, minek tovább élni? Az ennivalót, italt pénzért kell vásárolni. A tüzelőért, a közlekedését, de még az imádkozásért is pénzt kell fizetni. Mi maradhat hát a szegény mohevének?

— De most békében élünk.

— Üres bendővel mit sem ér a béke. Mi is a béke? Kardok rozsdásodnak a hüvelyben. Az állott vízben a békák, a férgek, a kígyók szaporodnak. A fékezhetetlen, sebessodrású Tergiben pedig a pisztrángok ficánkolnak. Élő embernek minek a béke? Mit számít az ellenség, ha egy nemzet igazi nemzet? Békével majd a sírban elégszünk meg.

— Arról pedig elfeledkeztél, hogy az ellenség pusztított minket és családostul űzött el szülőházainkból.

— Most meg az örmény kereskedők űznek el minket, akiknek örök adósai vagyunk, saját otthonunkban sem hagynak békén. Az ellenség ellen kar-