Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - 150 éve született Ilia Csavcsavadze - Ilia Csavcsavadze: Az utazó feljegyzései (Vladikavkaztól Tifliszig) (Manana Szaladze fordítása)
meséltem magának saját találmányomról, mások meg valami mást találnak ki, és egyszer egy olyan ember is kerülhet elő, aki a maguk városában valami Izler-liget-félét rendez be: tudom, egy tudós ember számára nem léteznek korlátok. És az egésznek az lesz a vége, hogy Pétervár egész műveltsége ide települ majd át. Akkor meglátja, kedves barátom, hogy a maguk hölgyei is szabadon kezdenek sétálni abban a parkban, és az ember hol egyiknek, hol másiknak mondhat ,,seni csirámét’’8, és senki sem fog ezért megsértődni. Akkor a majd meglátják az emberek, hogy mit is jelent az igazi mennyország, tudós nyelven mondva. Várjon csak, paraszti nyelven hogy is van a mennyország? Ó, igen, a mennyország paraszti nyelven is mennyországot jelent. Megértette? — Minden világos. Estefele érkeztem Sztephancmindabe. Elragadóan szép este volt, úgy hogy azon az éjszakán ott maradtam, hogy a szemem gyönyörködtessem a szépséges látványokban. Ö, Georgia! „Hol van még egy ilyen Georgia, hol van még egy ilyen ország?”9 Ahogy csak tehettem, kiszöktem a szobából és Sztephancmindával szemben emelkedő gleccserre szegeztem a pillantásomat. A sötétkék égen fehéren és tisztán rajzolódtak ki a körvonalai. Ö már nyugodtan mondhatja, hogy az eget kalapnak viseli, a földet pedig lábbelinek. Egy tenyérnyi felhő sem takarta el őszülő, magas homlokát. Egyetlen egy erős fényű csillag világított csak fölötte, oly mozdulatlanul, mintha a gleccser fenséges látványa ejtette volna ámulatba. Ó, gleccser! . . . Fenséges vagy, nyugodt és csendes, de ugyanakkor hidegen fehér. A látványod csodálatba ejti az embert, de nem izgatja, hideg rázza de nem melegíti — szóval igazi jéghegy vagy. Te fenségedben csodálnivaló vagy, de nem szeretetreméltó. Minek nekem a te fenséged? A világ viszontagságai, lármája, vihara, jó vagy rossz sorsa egy ideget sem mozgat a te magas homlokodon. Igaz, hogy a lábaddal a földön állsz, de fejeddel az éghez támaszkodol, távol tartod magad az emberektől, megközelíthetetlen vagy. Nem szeretem én se az efféle magasságot, se az efféle távolságot. Isten áldja meg az önfejű, őrült, bátor és szabad akaratú, zavaros Tergit10! A fekete sziklák szorításából kiszabadulva sebesen folyik, őrjöng és a körülötte levőket is megőrjíti. Szeretem a Tergi zajos dübörgését, fékezhe- tetlen harcát, nyugtalanságát és békétlenségét. A Tergi az ember józan életének az arca, valóban megrendítő és figyelemreméltó arc: az ő zavaros vízében visszatükröződik a világ szerencsétlensége. A gleccser pedig az örökkévalóság meg a gondtalan élet fenséges szimbóluma: hideg, mint az örökkévalóság és nyugodt, mint a gondtalan élet. Nem, nem szeretem én a gleccsert, különösen azért nem, mert elérhetetlenül magas. Az emberiség boldogságának a pillérei mind földbe verik gyökerüket, minden a földből nő, fentről nem szokás építeni. Nem, nem szeretem a gleccsert: ridegsége láttán hideg rázza az embert és a fehérsége pedig öregít! Azt mondják, hogy magas! De minek nekem az ő magassága, ha én őt nem tudom elérni, és ő pedig engem. Nem, nem szeretem a gleccsert. A gleccser a nagy Goethére emlékeztet engem, a Tergi pedig a fékezhetetlen és nyugtalan Byronra. De jó neked, Tergi! Az a jó benned, hogy nyughatatlan vagy. Ha megpróbálod, és csak egyetlen pillanatra is megáUsz, azonnal büdös mocsárrá változol, a te őrjöngő dübörgésed pedig a békák brekegésévé válik. Az egyedüli ami erőt és színt ad az életnek, a megzabolózhatatlan sodrás, Tergi. . . 926
