Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - 150 éve született Ilia Csavcsavadze - Ilia Csavcsavadze: Az utazó feljegyzései (Vladikavkaztól Tifliszig) (Manana Szaladze fordítása)
zámat. Négy év! . . . Tudod te, olvasó, milyen is volt ez a négy év! . . . Először is egy egész évszázad annak a számára, aki hazájától elszakadt. Másodszor ez a négy év az egész élet 'alapja, az élet forrásának kezdete, egy hajszál- vékony híd, amit a sors a sötétség meg a világosság között köt ki, de nem mindenki számára, csak azoknak, akik Oroszországba indultak, hogy az értelmüket és az érzéseiket próbára tegyék. Ezek azok az évek, amelyek a fiatal ember agyában meg a szívében kibontják ;az élet rügyét. Azokat a rügyeket, amelyekből egyformán származhat nemes, gyönyörű szőlőfürt, meg vad- szőlő is. Ó, édes évek! De jó azoknak, akik baj nélkül átmentek az általatok készített hajszálvékony hídon, de jó azoknak, akik okosan használták ki éveiket. * Amikor Vladikavkazból eljöttem és hazám lehellete megcsapott, a szívem is egész másképpen kezdett dobogni. Az útközben köveken ugráló povoszka* ide-oda dobált és a legjobb gondolataimat is elhessegette. De most, amikor végre az állomás egyik szobájának heverőjén leheveredtem, őseim módjára, egész figyelmemet gondolataimnak szenteltem. Egyszerre minden felelevenedett előttem, amit csak láttam, tapasztaltam vagy ismertem, és végül otthagytam abban a kicsi hazámban, amely gyönyörű, mint egy szépen felöltözött menyasszony. Százféle gondolat kavargott a fejemben rendszertelenül, villámgyorsan váltották egymást, úgy hogy az értelmem egy másodpercig sem időzött ugyanazon a gondolaton — szóval az agyamban igazi forradalom dúlt. Ne ijedj meg ettől a szótól, kedves olvasóm! Hiszen a forradalom a rend és a nyugalom hírnöke. Hiszen minden így van rendezve a világon: a bor is először forr, bugyborékol, kevergetni kell de a végén magától letisztul. Ilyesmi járt a fejemben, amikor hirtelen villámgyorsan átfutott rajtam egy gondolat. Az elsőt követte a második, a másodikat a harmadik és végül egyetlen szakadatlan és kibogozhatatlan láncolatot alkottak bennem. Miképpen találkozom én a hazámmal és hogyan fogad ő engem, kérdeztem magamtól. Mi újat tudok mondani neki és mit mond majd ő nekem? Ki tudja; lehet, hogy édes hazám hátat is fordít nekem, mint egy idegen talajba átültetett és idegenben felnevelt csemetének? Vagy lehet, hogy nem fordít hátat és befogad, mivel engem is hazám anyagából gyúrtak. De mit tegyek akkor, ha nem leszek képes megérteni őt, amikor bánatáról, fájdalmairól, örömeiről, reményeiről és reménytelenségeiről kezd mesélni. Hátha any- nyira elszoktam nyelvétől, hogy egy szavát sem értem majd. Az is lehet, hogy ő mégis befogad, melléhez szorít, mint a saját édes gyermekét és mohón hallgatni kezdi, vajon meg tudom-e neki mondani, ami megadja a rokkantnak a felépülés ígéretét, a reménytelennek a reményt, ami a könnyezőnek letörli a könnyeit, a munkásnak megkönnyíti a munkát és vajon össze tudom-e gyűjteni és lángra tudom-e lobbantam azokat a szikrákat, amelyek minden bizonnyal minden egyes honfitársam szívében parázslanak? Meg tudom-e tenni? Hosszú tépelődés után mégis megnyugtattam magam, hogy hazám nem mondhat le az ő véréből való fiáról, biztos lettem abban, hogy a nyelvét is megértem majd, hiszen egy igazi hazafi sosem feledkezik el szülei nyelvéről, a hallgatásukat is megérti, abban is biztos voltam, hogy az én szavamat is meg fogom tudni értetni vele, hiszen saját gyermeke szavát minden szülő megérti. Mi ez? Én itt folyton szavakról beszélek, amikor legfontosabb mégis a tett. Ha a hazád tetteket követel tőled, akkor mitévő leszel? — kérdeztem * postakocsi 921