Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Dúl Antal: Hamvas Béla - és "az a bizonyos esszé" (tanulmány)
zött és ideiglenes, hazárd és komolytalan és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy, míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik, a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.”32 A MŰVÉSZET A hagyomány bázisán a létértékek újraértelmeződnek. Ez az új persze a régi, az eredeti, a kezdeti. A hagyomány nem ismeri a művész és a gondolkodó különbségét. A kinyilatkoztatást arról lehet felismerni, hogy — amint az orfikus hagyomány nevezi — a „methé aionios”, az öröklét-mámor minden szavában áthatja. A kinyilatkoztatásban külön művészetről, tudományról, bölcseletről, teológiáról, mítoszról beszélni értelmetlen, mert a hagyomány „az emberbe és a világba épített meg nem változtatható rend és szabály tudatában van, és tudja, hogy a rend, még ha a legszigorúbb is, soha az életet nem sérti, mert nem a kényszer, hanem a szabadság jegyében áll. Művészi, anélkül, hogy azt külön akarná. Amit csinál, azon a szépség bélyege van, de ez azért történik, mert azt emeli ki, ami a dologban a legmélyebb.”33 Európa valódi szelleme, és ezért legmagasabb megnyilatkozási lehetősége volt és maradt: a művészet. A művészet azonban „a szabad szellemi megnyilatkozásnak nem törvényes helye... A szabad szellemi megnyilatkozás, mivel a metafizikában, a vallásban, a gondolkozásban nem talált otthont, más helyre volt kénytelen rejtőzni. Ilyen jellegzetes hely volt, amit misztikának neveztek, de a művészet nagy része is ilyen elbúvási lehetőséggé vált.” Vagyis: „A művészet volt az, amely annyit, amennyit tudott, az ember igazi gondolataiból, álöltözetben ugyan, de kimondott.”34 A műalkotás, legtöbbször persze anélkül, hogy erre közvetlen reflexiója lenne, zenében, szoborban, versben és képben természetfeletti erők közvetítőjévé vált. Ugyanakkor az életet nehéz tehetetlenségéből felemelte és egy magasabb realitás számára megnyitotta. Mert az ember, „minden rousseau-i és modern szentimentalizmus ellenére nem a természetben van otthon”, hanem attól a magasabb realitástól áthatott világban, amit a művészet teremtett. A művészi aktivitásra Nietzsche azt mondja, az nem Schöpfung (alkotás), hanem Überschöpfung (»alkotás önmagam fölé«). Hamvas Béla pedig: a művészi tevékenység nem poiézisz (ami a görög eredeti értelme szerint csinálás, tevékenység), hanem metapoiézisz, megalkotása annak, ami az életnél és a természetnél több, és amire az élet és a természet is sóvárog. „A végleges otthonban való elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él. Az egész föld a vita nuova-ra (Dante) sóvárog .. .’,35 A hiteles művészetet ez a többé-kevésbé rejtett szakrális indíték különbözteti meg a „libidó-művészettől”, a „szórakoztatóipartól” és a merő bűvészmutatványtól. „A művészi alkotás a halálkészültség magasabb foka, vagy ami ugyanaz, az ember világi életénél fensőbbrendű létezésben való közvetlen részesedés.”36 Ennyi előzmény után Hamvas Béláról, a „művészről” is szólni lehet. Az életrend, amely a hagyomány (a kinyilatkoztatás) mellett tett tanúságnak megfelel: a „múzsái élet”. A megfogalmazás Rudolf Pannwitz-tól származik (musaisches Leben), de a fogalom Hamvas Bélánál mélyebb és univerzálisabb jelentést kap. A musaisches Leben már Pannwitz értelmezésében sem hozható Kierkegaard esztétikai stádiumával kapcsolatba, ami voltaképpen a szellemi kiskorúság egy neme. A „múzsaiság” a legkevésbé széplelkűség vagy műélvező esztéticizmus. „Esztétikai egzisztenciát élni annyi, mint az élet veszélyének nem tudatában lenni.”37 Ennek az embernek arról, hogy ittlétének mi a tétje, sejtelme sincs. Az esztétikai egzisztencia az életéhség körén belül áll, a „halálkészültségről” mit sem tud, és kétségbeesett erőfeszítéssel szeretné az életét úgy berendezni, „mintha örökké weekend-en lenne.” Hamvas Béla számára a művészet alchimia, a nyers élet megtisztításának, a „salak kiégetésének”, szellemmel és szépséggel történő átitatásának tevékenysége. 881
