Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Dúl Antal: Hamvas Béla - és "az a bizonyos esszé" (tanulmány)
pán tényét ismerjük, pontos leírását nem. írásos emlék erről nem maradt, mivel a mester mindig a tanítvány konkrét léthelyzetét és tudatszintjét alapul véve végezte a beavatást, élő szóval. Ma nincs mester és nincs beavatás. Mindenkinek egyszeri, más által elvégezhe- tetlen, személyére szabott létfeladata „az emberiség hátrányából ledolgozni annyit, amennyit tud.” Ehhez a munkához azonban, úgy tűnik, a hagyomány felé tett lépés elkerülhetetlen. A KERESZTÉNYSÉG Kierkegaard a hagyomány és a vallás megkülönböztetését nem ismerte. Amikor az evangéliumi ember képét a keresztény európaival összevetette, az eredményt több mint botrányosnak találta: a kereszténység nem létezik. Az eredeti vallás elveszett, és ami maradt, a pogány történeti-etnográfiai elemekből óriási rítus-szövevénnyé duzzadt eszme- és intézményrendszer, amely főként arra szolgál, hogy a nyugati világ expanzív életmodelljét legalizálja, és őrködjék a civilizáció és a szociális berendezkedés játékszabályainak tisztasága felett. Ugyanezt a megállapítást a századfordulón minden spirituálisán nyitott gondolkodó, Nietzsche-től Tolsztojig, megteszi. A tradicionális gondolkodók közül Leopold Ziegler a kereszténységet az „örök ember” útja egy állomásának tekinti. Guénon úgy kezeli, mint a hagyomány egy elemét, amelynek azonban nincs külső útja, csak belső, nincs exotériája, csak ezoté- riája. Vagyis, amiből az életgyakorlatban nem realizálódott semmi. A szakrális hősiesség eszményét hirdető Giulio Evola kifejezetten keresztényellenes. Az iszlám ezotériához, a szufizmushoz kötődő Fritjoff Schouon, Titus Burckhart és tanítványaik az evangéliumot nem utasítják el, de különleges helyét a hagyományok sorában nem ismerik fel, és magatartásuk vele szemben meglehetősen indifferens. Hamvas Béla a kereszténységre alkatilag érzékeny. Életművének állandóan felvetett, ezer oldalról megvizsgált kérdése. A hagyomány megismerése előtt álláspontját a Nietzsche—Kiekegaard-i szégyenérzet és düh motiválja. A hagyománnyal olyan bázist kapott, amelynek távlatából a történeti szenvedélyektől mentes értékelést el lehetett végezni. 1945 és 1948 — a két nagy korszakhatároló mű — a Scientia Sacra 1. és a Karnevál megírása közötti időszakban szinte valamennyi írásban felveti a kérdés egy- egy részletét (Tabula Smaragdina, 1947, Unicornis: 1948), és ebben az időben készíti el a Scientia Sacra II. — a kereszténységet mint hagyományt feldolgozó átfogó mű vázlattervét is. (Az eredetileg tizenkét részből álló tanulmány kidolgozásához azonban csak 1960—1963 között fog, és végleges megfogalmazásban csak az első négy könyv készül el.) Mi a kereszténység és mi a viszonya az archaikus hagyományhoz? A kiindulás a hagyomány és a vallás összevetése. „A vallás arról ismerhető fel, hogy először; a turbában él (Böhme alchimiai kifejezése a történeti zavarra), másodszor: külső Istent tételez, akinél védelmet keres, harmadszor, hogy a világban való szenvedésnek gyógyulását az ü clubén keresi. A hagyomány viszont: a túrba felszámolásában él, az isteni lényt minden lénnyel azonosnak látja, és az alapállást realizálva a megszabadulást keresi.”23 Minden vallás a hagyományból nőtt ki, de a vallás a hagyománynak a történeti létezéstől megzavart, elhomályosult alakja. Hagyomány csak egy van, és ez időfölötti. A megfogalmazások — a Veda, a tao, a kabala, a szufi, az orfikus görög, az indián — korok, népek és földrajzi helyzet arányában egymástól nyelvben, képben, hangsúlyokban igen eltérőek', a lényegben azonban nem. A hagyomány érvényét az időben és az idővel nem veszíti el, mert az alapállás nem olyasvalami, amit a történeti szituáció, a korszellem alakváltozásai bármi okból hatálytalaníthatnának. A vallás ellenben, minél több szociális és történeti elemet vesz magába, minél inkább „merő exotériá”, annál inkább alá van vetve a keletkezés, változás, megsemmisülés törvényének. A vallás az élet terheinek megkönnyítéséhez kívánt segítséget nyújtani, 879
