Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Dúl Antal: Hamvas Béla - és "az a bizonyos esszé" (tanulmány)

a nyelvszínvonal, a „logoszban való erő”, az, hogy a létezés ép gyökereihez milyen mélységbe képes lehatolni. „Kinyilatkoztatás alatt a hiteles életről szóló tanítást kell érteni.”19 Ezért az „abszolút mű”-nek a szentkönyveket kell tartani, mert az átvilágítás művelete bennük a legintenzívebb. Miután azonban minden ember magában őrzi a világban lezajlott minden esemény emlékét, ébersége foka szerint a kinyilatkoztatás befogadója és kimondója lehet. így érthető, hogy Hamvas Béla az archaikus szentkönyvek nyelvszínvonalának arányában a középkor és az újkor egy- egy misztikusának, gondolkodójának, művészének megnyilatkozását reveláció-érté- kűnek tekintette. Európa par excellence revelált műve Jakob Böhméé, akit mindvégig mesterének, egyik spirituális vezetőjének tekintett. Ennek az autodidakta sziléziai suszternek minden· alapszava a hindu, kínai, héber tradícióval analógiába állítható. Minden nagy archaikus hagyomány tud az ember primordiálás állapotáról (Guénon: état primordial), és ennek az állapotnak elvesztéséről. Annak magyarázatát azonban, hogy a létezés lefokozódását mi okozta, más-más kiindulásból közelítették meg. A hindu hagyomány az értelem megzavarodásából (a lélek őrülete) indult ki. A valóság és a káprázat összekeveredett, az ember éberségét elvesztette és sajátos álomvilágban él. A héber hagyomány a bajok okát a szellem lázadásából, morális eltévelyedésből, a bűnből eredezteti (ősszülők engedetlensége). A testi korrupció, a test betegsége és romlékonysága, amiből a modern ember ds kiindul, görög örökség. Mindhárom kiindulás igaz, mégis valamely létezési szintet egyoldalúan túlhangsúlyoz, és ezáltal az egyensúlyt felborítja. Kiindulni csak e három forrás közös eredőjéből: a középből lehet. Böhme nagy szava: az imagináció (életképzelet). Az imagináció fogalmának bevezetésével Böhme a lét testi-lelki-szellemi egységét „olyan ontológiai totális összefüggésben látja, hogy az embernek a doktrínák t.est- lélek-szellem megkülönböztetését nincs is alkalma megvonni.”20 „Ez az imagináció nem külön értelem és külön érzelem és külön akarat, hanem a három egysége és középpontja, vizionárius mámor és a kép felrobbanó villáma, végül is elementáris és primordiális teremtő aktus.”21

A kinyilatkoztatás szavát az ember arról a megszólító erőről ismeri fel, amely képes a létezés tárgyiasított rétegeit átszakítva a személy legbelső centrumát megérinteni. A kinyilatkoztatás elfogadásának alanyi feltétele: az éberség. Hamvas Béla ezzel a szóval a hindu hagyomány vidya (tudás) szavának ad különös hangsúlyt. Az éberség nála „metafizikai érzékenységet” jelent, hangoltságot, amellyel az ember a kinyilatkoztatás szavára rezonál. A vidya jelentése több, mint merő tudás vagy ismeret, mert ha csak ennyi lenne, az ember legfeljebb a tudomány objektív kategóriáihoz jutna el. A hagyomány megismerésének lényegi feltétele a személyes érintettség. Enélkül csupán tárgyi ismeretről beszélhetnénk: etnográfiáról, orientalisztikáról, kultúrtörténetről, vallástudományról. Diszciplínákról, amelyek fedezéke mögé az ember személyes sorsfeladatait ideig-óráig elrejtheti. A hagyomány tanításából tudományos rendszer nem építhető, aki ezt megkísérelné, hamarosan tapasztalnia kellene, hogy tematikailag precíz, szellemben mégis üres és halott téziseket for- mulázna. Megismerés és magatartás egymástól elválaszthatatlan. A tudásban való elmélyültség feltétele annak életrendi alkalmazása (a realizáció). A lét „rongáltsá- gának” éppen a szó és a tett, az elmélet és a gyakorlat egységének felbomlása a legárulkodóbb jele. „Ez a korrupció legmélyebb ismertetője, vagyis a korrupt lét legmélyebb tisztátalansága. A szóló helytállása nélkül a szónak nincs tartalma, és aki valamit beszél, de nem teszi, az nem mondott semmit, csak fecsegett. A tett a szó nélkül viszont merő biológiai reflex. A hagyomány, amikor az embernek visszaadja önmagát, a szó és a tett között az egységet helyreállítja. Ezért amit a hagyomány mond, tudás és ugyanakkor gyakorlat. A gondolat csak akkor érvényes, ha azt tettben beváltották, a tett csak akkor, ha azt az értelem rendjében megalapozták.”22

Mit jelent, hogy „az embernek visszaadja önmagát”? Azt, hogy az embert létezése eredeti bázisára visszahelyezi. Ezt a bázist nevezi Hamvas Béla alapállásnak, „mindennemű etnográfiai különbséget és történeti alakzatot és pszichológiai szövevényt megelőző status absolutus”-nak.23 Az archaikus korban az alapállást megszabadulásnak nevezték. A helyreállítás módszere a beavatás volt, de ennek csu878