Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)

Böhme így írja: „A tényleges szeretet a bölcsességtől és centrális átlényegüléstől nem különbözik. A centrális megismerés átváltozás útján történik ... a természeti elemek átalakulása által, és ez a szeretet műve ... együtt a szeretet és a látás.”

A turba-karnevál nem más, mint Isten ősképének elhomályosodása. A homály megüli imaginációnkat és torzképeket formál magunkról és a világról. Az átlényegü- lés viszont nem más, mint ennek a homálynak kitisztítása a maszkok lehántásával, az őskép helyreállításával, ahogy Böhme mondja: „látás és művelet”.

Bormester Mihály tízezer bőrének levedlése után elér a centrális és egységlátás magas fokára, ahol a természeti emberből személy válik, ahol rábízza magát az utolsó fátyolra, a legmélyebb imaginációra, a humorra.

„A humor evangéliumi tudás” — így Hamvas Béla napló jegyzete, s ezt egészítsük ki azzal, amit egyik Patmosz-esszéjében ír: „A szeretet a létezés alapállapota”. „A normális ember az evangéliumi, aki előbb volt, mint a világ.” E két idézet már lehetővé teszi, hogy rámutassunk a karneváli bolondság és karneváli tudás gyújtópontjára. A humor ugyan mindent elismer és megbocsát, és ha az utolsó is, de még fátyol, de még távlat. Az evangéliumi ember azonban a „létezés alapállapotában” elveti a távlatot. A szeretetnek nincs maszkja, nincs félelme az elperzselődéstől, minek neki a távlat, hiszen ott van a megvalósult egységlátásban az asszony, aki kiönti az Űr fejére a kenetet. „Ez az a létmozdulat, amelyről kiderül, hogy az egyetlen értelmes. A bolondság, amelyről kiderül, hogy szent.”

871