Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)

érzi. Sajnálatos módon ez az oka, hogy olyan műveltségi és érettségi szint alatti olvasók érezték és érzik „sajátjuknak”, akik még a konvencionális irodalomig sem értek el. Pozitív, vagy negatív okokból a profán művészet, irodalom nem elégíti ki őket, mindazonáltal létszomjasok, valahogy tudásszomjasok, s amit a készen kapott vallási dogmákban, rítusban nem találnak, vagy azoknak eltorzult és meghígult formáiban a maguk erejéből nem tudnak felismerni, arról azt hiszik, hogy itt van. Valójában ezek a nyulacska-kergető szektásak, tehát csak rész-létre áhítozók és türelmetlenek a maguk kis üdvöm-büdvömre, saját okkult világuknak igazolását vélik felfedezni a Hamvas-műben, tekintet nélkül minden formára, minden színvonalra. Ezért mentői több „híve” volt, annál inkább úgy érezte, nem hallják — nem azt hallják. E rezignáció ellenére ahányszor egy-egy új ifjú, vagy öreg csatlakozott hozzá segítségkérő tanácsért, kéziratért, felcsillanó gyerekes bizalommal újból és újból adta saját magát, még akkor is, ha a jelentkezőn keresztüllátva tudta azt, amit a távol-keletiek szimbolikusan így fejeznek ki: a megértéshez még sokszor kell újjászületnie. Itt azt is el kell mondani, hogy nem tartotta magát a szó keleti értelmében mesternek. „Nem szerette — írja talán legszebb esszéjében, az Unicornis- ban — ha mesternek szólították.” Ha nem is használta a beavatás szót, amikor a regényirodalom fordulóját azon a ponton fedi fel, ahol az autonóm személy szólal meg, és amikor Bormester Mihály története az állandó küszöbátlépésben az a folyamat, amely által a senki valakivé lesz, mi másról szólna, mint épp a beavatásról? „Nem szerette, ha mesternek szólították”, nem mert „akkor lettem volna a legboldogabb, ha a tizenkettő közül egy lehettem volna.” Ügy volt mester, hogy tanítvány volt.

*

És az ellenmondat? — kérdezhetné valaki, valami felületes olvasó. Miért nem hallunk a szeretetről csupán egy-két negatív alakban fogalmazott mondatot, mint „szeretet nélkül őrjöngeni kell”, vagy „akit nem szeretünk, azt megrontjuk”. Ebben a botfülű olvasóban még ilyesmi is felmerülhet: a Karnevál inkább küzdelem asze- retetért, inkább a szeretetről való tudás, semmint szeretet. Ez a benne maradt kettősség — mondja — a buktató, holott ez lenne a megoldandó probléma. Ó, ez a humor tálán olvasó! Nem vette észre, hogy a látszólagos hiány a könyv erőssége, hogy ez benne a humor.

Amint a beavatás szót sem mondja ki, s az egész mű egy modern beavatás, ugyanúgy nemcsak ízlést bántó, hanem tapintatlanság lenne a gyújtószót a megnevezéssel profanizálni — humortalan. A humor nemcsak ahhoz kell, hogy a nemvalóságon, a fétisen jószívvel nevetni tudjunk, de ahhoz is, hogy a két világot a böhmei kiegyenlítéssel (inqualieren) egybe tudjuk látni. Ilyen a Karnevál egyik mellékszereplőjének, Cimucka bácsinak esete, akinek gyarlóságai megbocsáttatnak, hiszen megvan a maga búzaládája, tud az életszentségről. Mert a humor, az utolsó fátyol még rejti azt, aminek fátyola, aminek meglétét köszöni. A humor azzal teszi elviselhetővé a katasztrófát, hogy rezgésén áttetszik a nemlátható. A humor esszenciáját közvetlenül a kezdetnélküliből, azaz a szakrálisból kapja, s ki tudja, talán azért, hogy legyen ami a teremtő szeretetet felfogja és továbbítsa.

„Akit az ember nem szeret azt megrontja.” A mondat formája negáció, de pozitív benne a mérték, az egyetlen mérték. Ahhoz, hogy szeressek — ha ezt nem is mondja ki — valónak kell lennem, csak valóságos lényem képes szeretni — a lárva, az ördög ugyan mivel szeressen? Helyes megfordítani a tételt: létezésem egyetlen bizonyítéka a szeretet.

Hamvas Béla, a Karneválban valóban nem emlegeti a szeretetet, de Naplójába ilyeneket jegyzett be: „A tudás mindég humor.” „A humor evangéliumi tudás.” Bormester Mihály pedig transzformációjának utolsó előtti állomásán a Kali-templomban a centrális és egységlátás és humorlátás együttes ajándékában részesült.

Valamint J. Böhme kísérője volt Hamvas Bélának a világ maszkjainak átvilágításában, úgy most nekünk is segít a regény tartóoszlopát, ami nélkül összeesne, vagy ami ugyanaz, ami nélkül hatóereje sem lenne, a szeretet-princípiumot megérteni.

870