Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)
A VI. részben, összezárva a bűzös, penészes pinceóvóhelyen az emberi gyengeség tüstént megmutatkozik. Ott a szó nem szolgálhat többé takaróul, szó és viselkedés között többé nincs elhajlás. Bormester ott valóban humorral, majdnem derűvel, túl az irónián, a kétségbeesésen, lázadáson a világgal kibékül, anélkül, hogy a teljesség helyreállításának, a végső örömnek várakozását feladná. Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti fragmentumban, sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is tudatában volt annak, hogy egész életműve beavatás. Mert mi is a beavatás? Az alkémiai transzfiguráció, amelyben a természeti ember, az egységből lezuhant lény „örök szellemtestét felépíti”, személlyé válik. Ennek a műveletnek és folyamatnak három fő mozzanata: az evilág valótlanságának felismerése (a maszk leoldása); a káprázat valóságának átélése; végül annak a tudásnak megszilárdítása, hogy az emberi lét attól függ, aki éli---------szabadság, s egyben ítélet. A Karnevál a valóság-káprázat ellentmondását, amit a hamis imagináció teremt a megfoghatatlan arany nyúl képében oldja fel. A karneváli kergetáncban mindenki az arany nyulat keresi, hol, melyik maszk alatt rejtőzik? — és az arany állat helyett megfogja a semmit, a lárvát. Érthető, mert a valóság természete a valótlantól épp abban különbözik, hogy megfoghatatlan. Ahogy másutt írja: „A primordiális valóság mágikus: a Szellem, Sophia [itt: An tennis] a valóság tükre, látványa, bírálata, ősképe, anyja.” Ez a tanítás, és ami ebből következik: nem a valóság a kérdés, hanem egyedül az, miképp lehet valós életet élni. A Karnevál egész mondanivalóját a három fenti mozzanat határozza meg, s ez az, amivel a modern szépirodalomnak minősített művek határát áttöri, visszahajolva azokhoz a hajdani mesterekhez, akiknél írás és beavatás egyet jelentett. * E helyen az egész Hamvas-életműre érvényes kitérőt kell tenni. Ha egyszer felismertük, hogy akár a Karnevál, akár a Scientia Sacra, a Tabula Smaragdina, vagy más művének lényege a beavatás, már világossá lesz a tiltakozás, amit személye és műve életében és azután is kiváltott. Nyílt és rejtett ellenfelei hol az egzakt tudomány, hol a világnézet, hol meg éppen a politika nevében támadják, vagy térnek ki előle. Igaz, Hamvas Béla élesen megkülönböztette a valóságos tudományt, amely valóságos létkérdéseinkből kiindulva, ha a részletekben is, de a centrumra visszautaló tudást ad attól a szcientifizmustól, amely objektivitás ürügye alatt a centrumtól (saját centrumunktól) inkább eltájol. Ami a világnézeti egyoldalúságot, más szóval elfogultságot illeti, az, aki a teljesség adta szabadságnál, és a szabadság feltárta teljességnél kevesebbel nem elégszik meg, a hegycsúcsról tekint körül, s nem választ ki a hegyoldalban egy védett barlangot, ahonnan a tájnak örökösen ugyanazon gerezdje látszik. A politika pedig, a p ο 1 i s élete már csak azért sem lehet meghatározó és iránymutató, mivel a megvalósulás hierarchiájában nem eredője, csupán vetülete mélyebb (és magasabb) indítékoknak. A valóság —, valóságunk gyökeréig hatolni, valljuk be, ehhez nem szoktattuk magunkat, sőt, ha valaki ilyen kísérletet tesz, azt ha egyébbel nem, hallgatással kiküszöböljük, vagy olyan zajt csapunk körülötte, ami hiteles hangját elnyeli. Gondoljunk Kemény Zsigmond példájára. Érzékenysége Erdély sötét történetében a lélek sötét mélységéig hatol, porlepte klasszikussá vált könyvespolcainkon, s ha időnként „fel is fedezik”, sohasem vált olvasottá. Valami ki nem mondott összeesküvés nálunk legfeljebb a formális költészet számára engedte meg a némileg ezoterikus lélegzetet, a köznapok porrétegének áttörését. Viszont ez a „csak” költészet az élet vérkeringésébe be nem áradó ünnepi dekoráció maradt, a védekezés majdhogynem hivatalos alakja. Az így kényszerűen szinte külön embercsoportot alkotó költők mintha csak egymásnak írnának. Az a köztudat, amely csak profán irodalomban, profán tudományban, azaz a beavató művek reziduumaiban gondolkozik, abban a megvastagodott álcában, amin keresztül már bajosan látni a lót gyökerére, sőt takarja azt, Hamvas Bélát idegennek 869
