Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)

az első három könyv folyamán lárva és hulla volt, most a fény felé forduló imagi- náció mámorában felfedte előtte igazi arcát: „bolondság, de szakrális bolondság.”

Antennis-Puck a világ élő maszkja, kosarában az örökké éber nyulacskával, a közeledésünk szelétől elsurranó arany káprázattal már nem lehet sem tragikus, sem komikus. A szellem tüzét tápláló szent olaj nem ébresztheti fel az .ironikus fintort, és tragikus sem lehet az örökkel azonos múlandó. Honnan tehát a szenvedés a világ maszkarca felett? Honnan a megzavart létezés tragikomédiája? Nem a teremtett világ, a mi rossz imaginációnk által elhomályosodott látásunk káprázik, és nem látja a manifesztációban azt, aki a manifesztáción örökké túl és örökké itt. A kettősségnek ez az egysége Antennis nevetése, a humor, a végső maszk, a hieratikus, az, ami az utolsó pillanatig nem vethető le.

A megfordult, s ezzel megnyílt szemlélet forrása és tartalma, az átalakulási folyamat eszköze és eredménye a fény felé fordult imagináció. Hamvas Béla 1948-as jegyzeteiben, a Karnevál írásának idején így definiálja a turbát: „A megzavarodott sorrend, rossz kezdet, hibás kiindulás, őrületszerű megzavarodás.” Ez a túrba, aminek eredője a centrális fénytől való elszakadás. De még azon a lapon hozzáteszi: „Igenis levethető. Nem a nagy ember veti le, hanem aki nagy életet él. Miképpen lehetséges nagy Élet? Egyszerű, ha az ember alapul nem földi életét, hanem létének teljes egészét (öröklét) veszi. Turba, ha a mértékek hibásak. A jó mérték a hagyomány ... az ember abszolút... örök mértéke a hagyomány az Upanishadoktól Böh- méig ...”

A jelenetet a Kali-templomban, amely színhelye lett Bormester imaginációjá- ban a fény felé fordulásnak, a regény nem írja le, csupán a függönybeszélgetés utal rá. E döntő változás azonban két részre osztja a művet. A regény első felében a maszk csak álforma, romlott test, átok, hazugság, ördög és lárva, amin csak haho- tázni, vagy sírni lehet. A másodikban ellenpólusként a maszk mint a káprázat misztériuma, mint az életet tápláló szent olaj merül fel. A maszk, „amelyet az elköltözésig nem lehet levetni” lárvából arccá válik. Az arc gyújtópontja a látó szem, az egyetemes éberség szimbóluma, az élő tükör, amelyben visszaverődik a teremtés feloldhatatlan misztériuma, s aki ezt és így látja, annak nevetése már a zeuszi mosoly, a humor. Az első ok Zeusz előtt is rejtett, mert ő is engedelmeskedik a párkáknak; sőt, a párkák sem tudják miért fonják, tartják, metszik a fonalat; tudásuk az, hogy

teszik--------és mögöttük és felettük és alattuk a kifürkészhetetlen kezdettelen

(

Ungrund), amit csak minden áron határt kereső határolt értelmünkkel nevezünk első oknak. A történet egyetlen szón fordul meg, s ez a szó a humor — olvassuk a függönybeszélgetésben, de olvashatjuk így is: a történet egyetlen szón fordul meg, s ez a szabadság. Mert elvetni minden maszkok védelmét a végső bizonytalan kedvéért, valóban túl a tragédia, túl a komédia kötöttségén, az ismeretlen teljességének átadni magunkat végső kockázat, végső szabadság. *

*

Mi az a pókhálónál vékonyabb réteg, ami megőriz, hogy a maszk ne legyen mánia, fétis, lárva, őrület — halál? Amikor Hamvas Béla a tragédiánál mélyebb humort, a bizonytalanságot mint egyetlen szilárd bázist fogadja el, ugyanoda ér, ahová a másik nagy lélekvezető a Paradicsom XXIV. énekben: „A hit a remélt dolog mint valóság / A hit a láthatatlan bizonyosság”. (Babits Mihály fordítása.)

A fenti párhuzam nem önkényes és nem esetleges. Mutasson bár e regény még megannyi rokonságot formában, nyelvben, tartalmi részletproblémában a „korszerű regénnyel”, vakmerőén túllépi azt a műkeretet, amelyet az újkorban megszoktunk szépirodalomnak nevezni. Kellő távlatból úgy visszhangzik az egész mű, mint lárvák karneválja, pokolraszállás és purgatórium, egy felvillantott vita nuova reményében. Miután Bormester Mihály látása az V. könyv túlvilági utazása folyamán kitisztult, a humor érlelte hallgatásban a pinceélet meghosszabbította purgatóriumot, s benne az emberi gyarlóságot, az olvasó maga is Bormester humorával szemléli.

868