Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)
„Istenben semmi sincs, ami önmagát ne látná, ne érezné, semmi, ami ne lenne egyszersmind önmaga tükre” — írja a Böhme-tanítvány ötinger. Isten tehát, — ha egyáltalában lehet és szabad róla valamit állítani, az, hogy Egy. Ez az egy-lét (mondhatnánk helyette egyszerűen létet, lévén a lét épp az, ami az Egyről le nem választható), a teremtés határtalan folyamában, a változóban az állandó. Ez az egység azonban a teremtő és teremtett között — nemhiába ábrázolja a szimbolika Istent egyetlen szemben — az éberség — csak Istenben nem homályosul el, más szóval a lét maszkja, a megnyilatkozott lét, aminek neve élet, csak Istenben nem válik ketté. A kettéválás, pontosabban a kettős látás, pedig a rossz imagináció műve, s ezt a teremtő imaginációval szemben Böhme luciferi fantazmagóriának nevezi. Ahogy a sugár részes a nap erejében, úgy a teremtmény is részes az isteni imaginációban, abban, ami szó szerint világra hozta. Am abban a pillanatban, amikor a sugár elszakad forrásától, s centrumát önmagában keresi, nemcsak centrumtalanná válik, s következésképpen megzavarodik, hanem hatalmi sóvárságában az egyetlen eredendő centrum ellen fordul. Ez a luciferi fantazmagori- kus önállósulás az individuáció börtöne, a mindenki mindenki ellen, a túrba, amelyben a teremtő hasonlóságára formált arc maszkká válik. így a maszk szó igen finom megkülönböztetést kíván. Egyik a megjelenés burka, a forma; — az arc. A másik a saját „keserű levében” hánykódó álarc. A Karnevál jórészében ezek a valóságos tengelyről leszakadt, saját, tengely nélküli tengelye körül forgó, önmagukba zárt álarcok ütköznek egymásba, és akár tudnak róla, akár nem, életük szenvedés. De épp az, hogy sejtelmük sincs irrealitásukról, s ezért kívülről nézve nevetségesek. A komikum világában mindenki látja a másik irrealitását, anélkül, hogy saját álarcára látna. Itt találkozik a komikum és a tragikum, ahogy Hamvas Béla írja „kinevetni annyi, mint a világból k i—n e v e t n i, nemlétezését leleplezni.” * A regény döntő fordulata nem annyira az eseményekben, mint azok szemléletében nem is következhetett volna be adekvátabb helyen, mint Indiában, a Kali-temp- lomban. Mihail a spirituális szenvedő, a szenvedélyes, nevető arlequinben, Mike-ban felismeri a szentet, és Mike Mihailban az arlequint. „A felszín és a mélység találkozik”. Hajóra szállva nem is beszélhettek egyébről, mint a káprázatról (== a valóságról). A kettősség egységének felismerése feloldja nemcsak Bormester Mihály két útjának, két arcának, egész lényének kettősségét, hanem az eredendő kettősséget valóság és káprázat, arc és maszk között. Itt történéssé válik az, amit Hamvas Béla már a Bor filozófiájában megírt: „A különbözőnek látszó dolgok nagy sokasága végeredményben látszat. Minden egy. A dolgok csak így szétdobájva látszanak különbözni. Ugyanannak az Egynek más és más megjelenése, maszkja... Mindaz, amit láthatok, hallhatok, megehetek, megihatok, elgondolhatok, megfoghatok, az mind hieratikus maszkja ugyanannak az egyetlen egynek.” Az egységlátás annyi, mint centrális látás. Ezért a Kali-templomban a már eggyé vált Mike és Mihail, ti. a hazatérő Bormester Mihály a lélek középpontjában „gyémánt trónuson, egyetlen szál ezüst fátyolban, feje körül szivárványgló- riával” látja meg Antennist, „a káprázat ragyogó angyalát.” A leírás inkább a Kali- templomok Maha Maya (Nagy Káprázat) istennőjére, semmint Beatricére hasonlít, és összetéveszthetnők a Tripurasundarival, a Három világ legszebb asszonyával, ha nevetése, tűnése-illanása nem emlékeztetne Puckra, az élet tüneményének legtündé- ribb kelta jelenésére. (Tün-dér, aki eltűnik és előbukkan.) Antennis-Kalinak megmutatkozása, a szent káprázaté (Isten bölcsességének tükre, Sophiáé, mondaná Böhme), azé, aki előtt le kell borulni. Antennis-Maya éppúgy megragadhatatlan, mint aminek megjelenése, de ő az a kép, az a test, akinek maszkjait sorra kipróbálta, s azok a leleplezésben semmisnek, komikusnak bizonyultak. A kinevetett világra Tamás apokrif evangéliumának 61. verse talál: „Aki megismerte a világot, az egy hullába zuhant”, de az apokrif így folytatódik: „aki egy hullába zuhant arra a világ nem méltó”. Bormester Mihály méltó a világra és a világ őrá, mert a világ, amely 867
