Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)
ba, ha a mértékek hibásak, A jó mérték a hagyomány — az ember abszolút örök mértéke a hagyomány, az Upanishadoktól Böhméig .. * „Átok alatt vagyunk” — mondja Vidal a Karnevál utolsó könyvében, az átok neve maszk. És másutt: a maszk nő, azaz test, a természeti kép, amit látunk, nem valódi, csak álforma. „Áz álforma lárva — őrület, hazugság, — ördög”. Ezt a nem· valót, amelyik a való, az egyetlen való (Empedoklész: a változóban nem-változó) álcája, Hamvas Béla más műveiben, gyakran az élő beszédben is: démoninak nevezte. Az, akiinek egyetlen kérdése (az egyetlen kérdés) a valóság-nemvalóság megkülönböztetése. nem is adhatott volna más nevet az álcának, amely a valóság látszatát akarja kelteni, s annak helyét bitorolja. A démon és a daimon megkülönböztetésének szenvedélyét végig lehetne vezetni teljes életművén, egészen az utolsó esszékötetig, a Patmoszig, ahol korunk valamennyi megnyilvánulását, művészetet, filozófiát, politikát, megjelenő embertípusokat, saját életét sem kímélve, a valóság-nemvalóság érzékeny mérlegére teszi. De: akár Empedoklész, ő is tud az aranykorról, amikor a görög beavatott szerint „nem Kronosz (tehát nem az idő), nem Poszeidon (tehát nem a széttépő szenvedély), nem Zeusz a király, (nem a hierarchikus uralom), hanem egyedül Küprisz virágzott; az áldozati ajándékok, az aranysárga méz, az illatos tömjén, akár a lények, szelídek voltak, a madarak, az állatok engedelmesek, és a barátság lángja fénylett”. A Magyar Hyperion szépsége és keserűsége ugyanez az aranykor utáni honvágy, az aranykoré, amellyel az egész népet akarja megajándékozni, de amely iránt a démon uralma alatt élő maszk-emberek elvesztették érzéküket. A magyar Hyperion a magány idilljébe zárkózik. Idill, mert átvilágít rajta Küprisz halvány bíbora, keserűség, mert a magányban az idillt melankólia-köd homályosítja. Ez a két szólam Hamvas Béla egész életművében párhuzamos, hol váltja, hol kiegészíti egymást: a fájdalom, olykor bősz harag az élet egyszerű szépségének megrontói ellen (a „létrontás”), és a másik szólam: a létnek az életben megjelent tisztasága, a csoda feletti öröm. Ilyen a kicsattanó jókedv a Bor filozófiájában, ilyen a csendes boldogság a Silentium Jázmin és olajában, és ilyenek azok a néha egy-egy rövid karcra, máskor pár sorra szorítkozó napsütötte tisztások, amelyek a Patmosz létrontást leleplező súlyos írásai között egy-egy üde lélegzetvételre megállítanak cseresznyét szedni, a Jóistennel együtt uzsonnázni, vagy éppen Csontváry Nagy cédrusában gyönyörködni. A Karneválban, ha csak a lapszámokat tekintjük, kevés a tisztán idillikus pihenő. Az örvényben nem lehet megülni. Ilyen Tamara és Michail szerelme, még inkább Jézus és a tanítványok jelenete. Ez, a többihez viszonyítva rövid, annál jelentősebb példázata a maszk nélküli életnek, amikor az isteni jelenlét áttör a viharkulisszákon, s az érzelmek, indulatok, okoskodások labirintusát a magasabb szférába emelve egyszerre megsemmisíti. Mennyiségileg valóban elenyésző az iróniát felváltó, a maszkot olvasztó derű. Érthető. Gondoljunk Rabelais-ra, Gargantua és Pantagruel történetében is azt hinné a jámbor olvasó, a harsogó kacagás, a gúny, a leleplező irónia teng túl, holott a nevetés csak a sírás visszája, holott a négy vaskos kötetnek az alig pár lapnyi Thelema kolostor nélkül — ahol a derű napfénye felnevet — értelme veszne. A Karnevál élő marionettjei, ha az első találkozásra még- úgy megnevettetnek is, nem részesek a derűben, s nem részesítenek abban; sőt, amint jobban kibontakozik álcájuk, s szinte együtt élünk velük, egyre inkább sötétedik nyomorúságuk, egyre jobban összemosódik a komikus a tragikummal. Következik ez a túrba, a körforgás, az örvény természetéből, és következik a mennyiség törvényéből, ami az örvényről le nem választható. (Ez egyúttal azt is magyarázza, miért teng túl mennyiségileg a regényben az álcát viselők szerepe). Minél távolabb a keringő spirál kerülete a mozdulatlan, de mozgató tengelytől, a léi centrumától, annál inkább csak egy töredék tulajdonságot (mániát) testesít meg, annál kevesebb része a lét esszenciájában. Így, miután jól kinevettük magunkat, 859
