Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)

tam, jajgattam, amikor az idegen helyet megpillantottam”, és Hamvas Béla nem egy helyen, így a Karneválban is: „Az életet nem lehet megszokni”. Az élet katasztrófa. De miért kell Empedoklésznek távol az üdvözültektől háromszor tízezer horát bolyongania? „Egy régi bűn miatt”, amiért meg kell szenvednie. A „régi bűn” a sphairos-ból, a tökéletes körből való lezuhanás, az egység megtörése, aminek tudatára ébredve felelősségét magára veszi, „mert tudd meg, mindenki részes a tudásban és törvényben”. Sajátos módon sem az eleátáknál, sem más őskori hagyományban az ember leszakadása az egységről, isteni arcának elvesztése — ha az emberi lét tragikus kettősségéről és a visszatérés egyéni erőfeszítéséről tudnak is — mint személyes felelősség a Genezisen kívül csak Empedoklésznél fordul elő. A személyesen vállalt katasztrófa, a teljességről való leválás következménye Empedoklésznél csakúgy, mint Hamvas Bélánál: a betegség, a bűn, az őrület. A katasztrófa maga a tiszta létből életbe lépés, maga a megkettőződés, a földi bolyongás velejárója: „Az éjszaka pedig, szembe fordulva a [napjfénnyel megszülte a földet”. Férfi és nő — egy és kettő, megindul a sokasodás, a tükrözés, az összetévesztés, megindul a világfolyamat, míg a számok be nem telnek, míg a sokaság egyként és egyenként vissza nem tér az Egybe. Ezt jelenti a tízezer horányi bolyongás, ezt Hé- rakleitosznál a tízezer bőrű tűz gyermeke, s ezt a Karneválban Bormester Mihály tízezer maszkja, amit fel kell vennie, hogy valamennyitől megszabaduljon.

És itt nem árt emlékeztetni arra, hogy számos hagyományban a tízezer nem definitiv szám, hanem a kiszámíthatatlan mindent jelenti — végülis találkozik a számlálhatatlannal, nem a mennyiségben, hanem a mennyiségfelettiben, a személyiség egyetlen és végső, karakternélküli karakterisztikumával. (Kínai jókívánság: élj tízezer évet!).

„Jaj neked boldogtalan emberi faj” — kiált fel Empedoklész — „milyen viszályból, milyen sóhajokból támadtál életre". A boldogtalanság forrása maga az eredet, de az eredet maga a kettősség: „a nap és a hold járata takarják egymást”, a tiszta létállapothoz képest az elemek kiválnak, egymással küszködnek, s „egy női démon idegen hússal burkolja a lelket”. A nő-démon nem más, mint a kettes szám teste, a test, a megjelenés, az élet feltétele a kettéválásban, az, amikor a kabbala Adam Kadmonja, az androgyn, Ádám—Évára törve megpillantja önmagát a másikban, a tükörben, a burokban, a maszkban. „A maszk nő” — írja Hamvas Béla. Az élet szenvedés, de a megszületett élet csoda. Akár Empedoklész: „Ami valaha halhatatlan tudott lenni, gyorsan halandóvá lesz, ami valaha egységes, az az utak váltakozásában összevegyül, s ebből a halandó teremtmények számtalan serege keletkezik, számtalan formában: a csodálatos látvány! (Thauma idesthai!) Ugyanaz a csoda, amiről a Védák szólnak: „Csoda ez, és mégsem csoda!” Ugyanaz, mint Böhme csodaszeme (das Wunderauge), amiben a Teremtő önmagát szemléli, önmaga számára szemlél- hetővé válik, azaz „bár az önmagával azonos végtelen kör egységét ez nem érinti, a kör keringésével az elemek és erők felszínre kerülnek, egymásba nőnek, egymáson áthatolnak, szeretetben egyesülnek, gyűlöletben szétválnak, ... a sokból egy lesz, az egyből sok, és [noha] a körforgásban váltakozásuk nem szűnik, lényükben [mégis] változatlanok maradnak”.

„Lényükben változatlanok”, de a változások, akárcsak Böhme beszélne a Tinc- turáról, vagy a hinduk a mayáról, olyanok, „mint amikor a művészet mesterei tarka festékkel összhangzó színeket kevernek, az egyikből többet, másikból kevesebbet, s azokból alakokat festenek, hasonlóakat a fákhoz, madarakhoz, más állatokhoz, halakhoz és dicsőséges hosszúéletű isteneket: ne engedj tehát érzékeid csapdájának, legyen a halandók serege látszatra még oly hatalmas, nem származnak ők máshonnan [mint az elemek keveredéséből]”. Ez a körforgás, ez a túrba, ez a vallis carnis — a hús völgye, a karnevál.

Hamvas Béla 1948-as jegyzeteiben, a Karnevál írásának idején így definiálja a turbát: „a megzavarodott sorrend, rossz kezdet, hibás kiindulás, őrületszerű megzavarodás” (a hindu abhimana) — de hozzáteszi: „igenis levethető, nem a nagy ember veti le, hanem aki nagy életet él. Miképpen lehetséges nagy élet? Egyszerű. Ha az ember alapul nem a földi életet, hanem létének teljes egészét (öröklét) veszi. Tur858