Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)
KEMÉNY KATALIN Katasztrófa és aranykor" Barátunk, Th. I. azt mondta, a Karnevál egy hatalmas katasztrófa, és megismételte: maga a katasztrófa. Ahogy kiejtette, ítélete evidenssé vált, de az is, hogy aki kiejtette, annak élete folyamatosan katasztrófa. Milyen különös. A görög katastrofé, ami megfordulást jelent, még pontosabban a drámában azt a fordulópontot, ahol a bonyodalom szálai kibontakozni kezdenek, az európai nyelvekbe csak az összeomlás értelmében ment át. Ahol az élet zavarai, kötése-bogai áttekinthetők lennének, és ahol a való felé fordulhatnánk és valóságossá válhatnánk, ott lezuhanunk. Az állítás e regényre vonatkoztatva kétségtelenül érvényes, de épp a regényben találjuk meg az ellenmondatot, mégpedig a mű egyik kulcsmondatát: „szeretet nélkül őrjöngeni kell”. Mondat és ellenmondat nem elválasztható. Anélkül, hogy ezúttal a Karnevál legszubjektívebb, az indító ihlettel azonos élő és személyes létmagját keresnők, s ehelyett hagyjuk az egész szövevényt a magunk alap-létérzésébe behatolni, mintegy belesüllyedni, hirtelen abba a mély tóba merülünk, amely minden emberben közös, tehát alapvető, s amelyet az európai ember számára először Empedoklész fogalmazott meg. Természetesen és szükségképpen az empedoklészi forgószél-világ azonos a böhmei turbóval,, ahogy az empedok- lészi neikosz-filia (gyűlölet-szeretet) azonos a böhmei Finsterfeuer és mildes Licht (sötét tűz — megszelídült fény) világsodró erejével, és mindazok szavaival, akik az ember kozmikus állapotát megélve ki is tudták azt mondani. De nekünk itt Empedoklész jut eszünkbe, valószínűleg azért, mivel Hamvas Béla — nemcsak Empedok- lész-tanulmánya, de első sarokműve, a Magyar Hyperion bizonysága szerint is — rendkívüli vonzalmat érzett Empedoklész iránt, és tudjuk: mestereink csak azok lehetnek, akikkel egy szellemcsaládba tartozunk. Empedoklész az emberi alapállapotról való paradoxont mondja ki, azt, amit ha el nem zárkózunk előle, mindnyájan tudunk, érzünk: az élet gyönyörűséges — az élet büntetés; valaha, valahol boldogok voltunk — oda vissza kell térnünk. Nincs olyan filozófia, nagy mű, jelentős élet, amelynek mélyén ne ez a szenvedéstudat, és ne ez az üdv-igény lappangana. Sőt, ha az üdvről lemond, és letargikus állapotba kerül, akkor is erről van szó, a kényszerű lemondás arról. A Magyar Hyperion első olvasásra, és nemcsak címe, műformája szerint is, Hölderlinre emlékeztet. (De nem volt-e Hölderlin is az archaikus görögök újkori folytatója?) A forma hölderlini, de a hang Empedoklésszel cseng össze. Már a személyes magatartás is. Empedoklész a Katharmoi-ban: „Mint halhatatlan isten járok köztetek”, „micsoda rangról, a boldogság milyen magaslatáról zuhantam a földre!” „az örömtelen helyre, a harag, a gyilkosság szerencsétlen leikéinek seregébe”. És Hamvas Béla a Magyar Hyperionban: Hyperionnal, a Magasság fiával, a naptitánnal azonosítja magát, aki „az istenekét hozta e földre”. Ám ahogy Empedoklészt egyrészt követik, sőt istenként tisztelik kortársai, másrészt „a hitványak gyanakodva, bizalmatlanul fogadják”, hasonlóképpen a magyar Hyperionnak is sokan varázshatalmat tulajdonítanak és várnak el tőle, de sorsa végül is a meg nem értés, és mesteréhez hasonlóan „vidám büszkeséggel telten az önmagával azonos, mindeneken túli a végtelen tökéletes kört övező magányba” vonul. Nagyság és kivetettség, az isteni származás tudata és az alázat együttese. Empedoklész születéséről: „Sír- * * A szerző Η. B. Karnevál c. regényéről irt nagyesszéjének egy fejezete. 857
