Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Határ Győző: Egy másmilyen szövétnek

tedet nem osztogattad horgas kézzel. Szerettelek rendíthetetlen meggyőződésedért s noha kerülgettem csupán, tiszteltem meggyőződéseidet, amelyeket kézirataidból ismertem — és követtem addig, amíg engem emígy, téged amúgy, ki nem vontak a forgalomból. A nagy, született költő-géniuszok nemegyszer olyanok, mint a széplányok: másodkézből, udvarlóiktól, hallomásból szedik fel a tudást, amelynek Te kétlábon járó tárháza, eleven antológiája voltál; de magam se költőnek, se géniusznak nem születvén, szemelgettem mindent, szó- tárazva-jegyzetelve a magam könyveiből és sohasem felejtem el, milyen meg- illetődve forgattad Nietzsiche-sorozatomat a filozófus nővére, 'Elisabeth Förster-Nietzsche parádés kiadásában, félbőrbe kötve (mert mi még ahhoz a nemzedékhez tartoztunk, amely a gót betűvel szedett német szöveget is természet- szerű könnyedséggel olvasta — s neked is, akárcsak Babitsnak meg Kosztolányinak, a Níetzschével való találkozás életed perdöntő élménye volt) s emlékszem, attól kezdve milyen kettőzött, féltő aggodalommal figyelted keresőantennáim forgadozását. Ezért írtad egy leveledben, Tiszapalkonyáról Londonba, 1957-ben: vigyázzak, hogy újságíróvá ne zülljek, mert az a biztos el- kallódás. Szerettelek türelemmé zabolázott türelmetlenségedért, amellyel tiszteletben tartottad a másképpgondolkozót, noha rosszallottad tévelygését; és végezetül, de nem utoljára, szerettelek, a sorsközösség kétségbeesésével szerettelek személyes kálváriádért, amelynek megvolt a maga tizennégy stációja. Mert amikor első regényemet a könyvfhivatal zúzdába, szerzőjét a Hivatal börtönbe küldte, téged ugyanaz a vassaprő lesepert — el-tova könyvtáraktól, mesz- sze a fővárosi irodalmi élettől; Tiszapalkonyán, Kazincbarcikán hol a földet tártad, hol raktáros voltál, hol bérelszámoló és halálos fáradtan, csak esténként tudtál foglalkozni a barakkban könyvvel-írásokkal, ami kifacsart elmédből még azokra jutott. Nemegyszer a nyomornak olyan fokán találtalak, amikor rádnyitottam, hogy már a magad-termelte krumplin éltél-ibetegeskedtél — mert az írógépet eladni, hogy betevő falatra kettőtöknek legyen, akkor sem voltál hajlandó. Sokszor eltöprengjem rajta, vajon van-e a nyomornak egy olyan foka, amely megtöri a szellem gerincét s azontúl a mű is megszenvedi, magánviseli a megnyomorodottság bélyegét? Szentkuthy Miklós kiheverte keserűségét, jogos haragját; neked már nem maradt időd, hogy kiheverd a kor hántásait. Nem igaz, hogy (amint írod a Karnevál ban:) fecsegő Szókratész voltál; de nagy önismeretről tanúskodik a párhuzam. Mert ha szabad ilyet megpendíteni a szakrilégium ódiuma nélkül: eleven prezenciád tán még szug- gesztívebb volt, maradandóbb nyomot hagyott a hozzádverődőkön, mint az Írott szó — mert szükségből te magad voltál kénytelen, hogy egyúttal Plató- nőd légy; s annyi szent, ha Plofinosz kortársa lettél volna magad is eltoltad volna a kalamuszt és a papiroszt, bízva a meghirdetett Ige kitörölhetetlen erejében, mellyel közvetlenül a lelkek íróhártyájára ír. Másokra 'bízom, hogy a Karnevál szöveganyagába behatoljanak, bölcseletében búvárkodjanak, irodalmi erényeire, hibáira a maguk szövétnekével rávilágítsanak. Én itt csak abbeli örömömet szeretném kifejezni, hogy feltámadtál jó magyari néped emlékezetében, tudsz róla—nem tudsz róla, akarod—nem akarod, immárom öreg mindegy. Feltámadtál s hogy ez igazán így van, annak ékes tanújelét vettem ma kora reggel, a Jézus-Szíve templomiban, ahol ez az éretted gyújtott mai gyertyám végigégett, s már-már azt vártam, hogy kanóca, csonkján, kilobban . . . amikor egyet-kettőt, nagy keservesen még pillákolt s akkor egyszerre, hallga csak, hallga — újult erővel felmagasodott és kikerekedett a láng: a te szö- vétnéked volt, egy másmilyen szövétnek. Vajha meghallanád még valahol, te, olyigen hallótávolon kívül! Drága barátom! Kedves Bélám! Szerettelek.

851