Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Határ Győző: Egy másmilyen szövétnek
HATÁR GYŐZŐ Egy másmilyen szövétnek Gyertyagyújtással kezdem minden napámat. Már kapunyitáskor ott toporgok a magas, gótikus Jézus-Szíve templom előtt, amely tőszomszédságomban van és rendszerint elsőnek lépek be. Vastag címjegyzék-könyvemben szaporodnak a nevek mellé tett keresztek — ennek a címjegyzéknek is már közel a fele amolyan elkerített temető — van választék bőven. Kiválasztom aznapra rendelt halottamat s neki gyújtom a mécsest, a gyertyát. Vannak öngyilkosaim — ezek különösen közel állnak szívemhez; vannak, akiket tragikus körülmények között ragadott el a halál s nem önkezükkel vetettek véget életüknek, (ó nem, távolról sem, hiszen a szegény Szőllősy Klára sejtjeiben az életet naponta megtapsolta, tapsolva élt és tán a kerek százat is megérte volna, ha a kertészkedés rózsa tüskéje bele nem csempészi a gyilkos tetanuszt) és akadnak olyanok, akikbe belefojtják a lelket, lebunkózzák a szellemet mások. Ilyen volt mai halottam is, akiért mai mécsesemet gyújtottam — annakidején a Rákosi-korszak egy abban jeleskedő nagy Lekoppantója, Lukács György koppantottá le fényét; nem én mondom, Balassa Péter állapítja meg Szomorú üdvözlés — módjával c. cikkében, amely a Könyvvilág 1985. májusi számában jelent meg. Hadd idézzem: „Hamvas Béla nem véletlenül, súlya, bizarrériája és érdekessége miatt lett legendává, hiszen: legendaalakká némították”... azzá némította „a menthetővé stilizáló, menthetetlenül rosszindulatú elhallgattatás, kirekesztés, lekezelés, nemlétezővé nyilvánítás [Tény: elindítója Lukács György volt, Az absztrakt művészet magyar elméletei c. cikkével, mely Üj magyar kultúráért(l) című kötetében jelent meg]”. Eddig az idézet. Nem akarok vitába szállni Balassa Péter elmarasztaló, nagyon is elmarasztaló értékítéletével Hamvas Béla Karnevál c. kétkötetes esszéregényéről; annál kevésbé, mivel nem ellenszenves a tépelődése — hogy vajon ki marasztalható el: a kor-é, amely a müvet elmulasztotta megjelentetni akkor, amikor elkészült, 1950 végén, 51 elején — jómagam 49-ben már olvastam gépiratban jó felét — vagy az írás maga amiért megírása után közel négy évtizeddel nem olyan pusztító-robbanékony, amilyen akkor lett volna s az új nemzedék neo-nouveau poszt-avantgarde felfedezőinek könyváradatával tán túlhaladta volna az idő...?! Nem kutatom, nem firtatom. Az a gyertya, amelyet ma reggel érette, emlékezetére gyújtottam, nem most megjelentetett művének szól, hanem a kedves jóbarátnak, Hamvas Bélának. Tán igazuk van azoknak, akik azt mondják, nincs más továbbélés, csupán az élők emlékezetében való megmaradás, nincs más feltámadás, csupán a feltámadás az élők emlékezetében. Drága barátom, kedves Bélám! Mintha itt ülnél nálam, előttem s minden ma volna — vagyis nem itt, „Kismagyarország” wimbledoni rózsakertjében, hanem valahai pesti toronyszobámban amelynek gyakori vedége voltál a Fővárosi Könyvtárból hazafelé menet, ahol dolgoztál. Akkor mondás nélkül is tudtad, ma meg már akár meg is mondhatom: igen szerettelek. Szerettelek azért, mert noha 17 évvél fölöttem jártál, mégis elfogadtál annak a nemzedéknek, aki magad vagy — hiszen irodalmárok habitusa, hogy „nemzedékekben” gondolkoznak, a filozófusok jól tudják, hogy „ők egyszerre vannak”, mint ahogy minden egyszerre van. Szerettelek önpazarló voltodért, amilyen tékozolva osztogattad önmagad és/de se tudásodat, se aggódó szerete850
