Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Kornis Mihály: A félelem dicsérete
6. Mint egy találós kérdés: „Ha elkergeted — átölel. Ha átöleled — tovatűnik. Mi az?” A félelem ez, a félelem. S hogy a félelem lényegét egy találós kérdés stílusában a legkönnyebb megragadni, cseppet sem véletlen. A félelem maga is találós kérdés, amit a lét tesz fel, hogy önmagát megértse. Kérdésben a válasz, mint kezdetben a vég. Mi sem csillapítja kevésbé a félelmet az ellene folytatott ádáz küzdelemnél. Tekints jelenkorunkra. Aki nem hajlandó félni, rettegni fog. Aki nem hajlandó rettegni, majd szűköl, mint az állat. Minél kényelmesebb, annál kényelmetlenebb. Minél világosabb odakinn, annál söté- tebb ideben. Évezredek óta hiába ismétlik a bölcsek, hogy a keserű pohár az egyetlen édes — gyönyörcentrikus kultúránk csömört csömörre halmoz felvilágosultnak hitt, gondűző praktikáival. Holott a félelem megnevezése — bátorítás: hazugságra. A félelemnek nincsen neve, a félelem, ha valóban az, tárgytalan. Itt akörül toporgunk, amiben benne vagyunk. Ha nem toporognánk, hanem egyhelyben maradnánk, már nem is lennénk benne. Egyszerűen lennénk. A félelem csillapításának egyetlen módja az, ha elfogadjuk. Ha van mer- szünk a félelembe mintegy belehalni: megszűnik. A félelem ugyanis a tudat iskolája. Aki itt nem akar iskolába járni, majd hosszabb ideig fog iskolába járni. Aki nem fél, hazudik. Csak az ne féljen, akihez már eljött az Angyal, s kérleli: — Ne félj! Csakhogy annak ezt már nem kell mondani. „Alázatos szolgája vagyok az Űrnak!” — hajol meg bátran mind, ki célhoz ért. Amikor félünk, írunk. Amikor gyávák vagyunk, nem tudunk írni. Életünk döntő hányadában ügy véljük, mindent tudunk, más szóval azt hisszük, hogy semmit sem tehetünk. Ha ellenben írunk, tehát ha szenvedünk, mert érezzük a valóság bán- talmát, vagyis élményszerű tapasztalataink vannak, magyarán félünk — az iménti állításnak épp a fordítottját éljük át: semmit sem tudunk, tehát mindent megtehetünk. Azt csinálunk, amit akarunk. A létezés, mint éles. tiszta szél hasít arcunkba. Marzüászi kiáltásunk káromkodás is lehet, úgy is ima. Őszintébb a jaj, mint a dicséret. Nem azért igaz, mert fáj, hanem azért fáj, mert igaz. Az igazság éget. Az igazság figyelmeztet rá, hogy ember vagy, kétes egzisztencia, Janus. Hogyan lehetnél több, ha nem éled át azt, hogy kevesebb vagy? Ezért a félelem szakrilégikus. Alanyát tárgyával egyesíti, önmagában rámutat az Egyre. Nem színről-színre, hanem tükör által homályosan: félelem. Én vagyok, aki fél. A félelemben, habár homályosan, mindenki önmagára ismer. Ez nem ismer magában tétovaságot, megalkuvást: ez fél. Tágranyílt·' szeme beissza a látványt. Létájultában moccanatlan éber, nem bízza magát felmentő látszatokra, többet akar. Retteg. Nem gondol rá, de tudja: vagyok. Semmi mást nem tudunk, ha félünk, hanem csak ezt, egyedül Isten nevét tudjuk ... Megnevezhetetlen. A gyáva kimondja, menten el is véti. De ha félünk, nem mondjuk ki, csak hallgatunk, várakozunk, s ha írók vagyunk: írásban létezünk, várakozva, hallgatagon. Hiszen azt csinálunk, amit akarunk. Tehát félünk. Tehát írunk. 849
