Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Spiró György: Hamvas Béla: Karnevál
akkor vagyunk egymás között. Egyébként sose, nincsen erre tér. És én még azokkal is „egymás közt” szeretnék lenni, mert elemi érdekem, akiket eszem ágában nem volna vacsorára hívni. Csak akkor lehet együtt lenni, ha egyedül lehet, csak akkor lehet szövetséget kötni, ha tudjuk, kik vagyunk „mi”. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban. Hogy mit kell tenni, nem tudom. Erőfeszítéseket kell tenni. Nem szabad föladni. Nem szabad belenyugodni. (Beléjük nyugodni, és belénk nyugodni. És belém és belé és belétek.) Reménykedni kell, Szólítsuk meg egymást. Azt a helyet kell megkeresni, amelyen az ember a szót realizálni képes. Nem tudom. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre, nevetésre. Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le a sziklára, s nézd a sirályt. Nem tudom: karnevál, karnevál ez. Ünnep nincs. Az ember mindig egész. SPIRÓ GYÖRGY Hamvas Béla: Karnevál Igaz-e, hogy a 19. században kitört az egyén tébolya, amiből a 20. században világot elborító, totális tiéboly lett? Történetfiiozófiailag az állítás éppen any- nyira tartalmas, mint tartalmatlan. Ha azonban ez az állítás egy regény alap- feltevése, az állítás elfogadhatósága a mű esztétikai értékeitől függ. Hamvas Béla Karnevál című regénye azt mutatja, hogy az állítás igaz. A regény az őrület fejlődését és elterjedését írja le egészen eredeti módon, s ha a továbbiakban alkalmazok is összehasonlításokat, azok csupán halvány kísérletek, hogy Hamvas művészetének sajátosságait valamennyire megvilágítsam. Hagyományos eleme a regénynek, hogy tartja magát egy külső időrendhez: a 19. századot a 20. század követi, az első világháború után következik a zűrzavaros béke, majd a második világháború, majd a személyi kultusznak nevezett évek. Ugyancsak a hagyományos regényszerkezetből való, hogy a „történet” valójában kamarajellegű, a kevés főszereplő hányódik a világban, és a főszereplő rengeteg mellékszereplővel találkozik. A „történet” azonban valóban idézőjelben értendő, ugyanis az egyes, önmagukban is kü- lönös, egymástól is eltérő hangulatú fejezeteket dialogizálfí elmélkedések választják el egymástól, mintha felvonások közötti szünetben két konferanszié kommentálná az eseményeket, a következő fejezetre utalva; ezek a „függönybeszédek”, ahogyan Hamvas nevezi őket, ironizálják és parodizálják a főszöveget, amelyet a „valóság” szokványos ábrázolásának semmiképpen sem tarthatunk. A szerző páratlanul dialektikus gondolkodásmódja nyilvánul meg mind az értelmező és a regényformát kétségbevonó kommentárokban, mind magában a főszövegben; a regény voltaképpen a szerző hatalmas, szövegbő1 gerjesztett szövegű monológja, kicsit olyan módon, ahogyan ez Gombrowicz Esküvőjében (Slub) történik. Hamvas, a szerző elméjének kimeríthetetlen bő843
