Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Esterházy Péter: Láthatatlan történetünk

Az irodalom e rombolásban persze bagatell tétel, dehát most1 az irodalomról beszélünk. Domokos Mátyás írt legutóbb (Üjhold-Évkönyv/2) ennek a pusztításnak az összetettségéről. Hogy például nemcsak azáltal csonkolt, hogy Írásokat mint, mondani szoktuk, fiókba kényszerített, hanem, hogy sok írás meg sem született, az ember belefárad fiókja tologatásába, kedve szegődik, és egyébként is fél. Örül, hogy· él: ezen szomorkodik.

Mert mi történt volna, ha a Karnevál ’51-ben megjelenik? Az én édesapám nem vette volna meg rögtön, mert részint ha irodalombarát is, higgadtan s visszafogottan az, nem hagyja hát hogy holmi divat hányja-vesse őt, részint meg éppen a kitelepítés technikai részleteivel lett volna foglalatoskodó, anyám is terhes volt épp, meg mindenféle idős rokonok is laktak ott velünk, akiknek reménytelen lett volna elmagyarázni a valóságot, ezt a hirtelen vidékre utazást, hogy miért is kell ezt, illetve egy dédanyám csak azt kifogásolta, hogy mért éjszaka, ő amúgy készséggel, de éjszaka semmit, igazán semmit se lát a tájból, pedig az szép, apám szegény tehát, miközben rettegve organizált, mentette a [holmikat, a menthetőt, eat-azt ide-odavitt, s közben mesélt ezeknek az öreg embereknek, okos, sokat megélt, életük, végén járó, alig valóságos lényeknek, és nem volt könnyű dolga, mert nem kenhette egyszerűen, az igazságnak megfelelően, a bolsevikokra a dolgot, az olyannyira irracionális volt, színesítenie kellett. Bár meglehet, hogy csak apám kedvéért értetlenkedtek, bölcsességből voltak elhülyült, semmit sem értő vének, hogy ne maradjon neki arra ideje, hogy 32 évének minden súlyával és súlytalanságával, valóban elgondolja, mi is történik velünk éppen. (Én még őszinte ember voltam stb.) De azután később, már benne a forró nyárban, ez biz’ nagyon is elképzelhető, hazatérvén egyszer a cséplésből holtfáradtan, izzadtan, büdösen, nem az ágynak kinevezett kemény lócára dűlt volna le hangtalanul, minden természetes nyögés nélkül, ezért félelmet keltőén, hanem előkapta volna iszá'k- jából az ominózus vastag könyvet, s miután engem megcsókolt volna és anyám dúsan termő ölét?, nem, inkább hasát megsimította volna, ja még a jószág, akkor azután rágyújtva Munkására, olvasgatni kezdett volna. Attól most tekintsünk el, hogy vagy olvasgatás, vagy cséplés. Kizáró vagy, mert vagy egy épeszű országban élünk ugyanis magától értődőn Hamvastul, vagy ebben.

Ez azonban, megint, mellékszál. (Más kérdés, hogy nézetem szerint, a főszál, ha van, mellékszálakból van sodorva.) Az apámnál sokkal fontosabb lett volna a mindenható Révai. Révai, ahogy fialja a Karnevált. Elkésik a négyes- fogat titkos üléseiről. Rákosi megszidja, legalább ne óra alatt olvasson, küldje be a szüleit. Ö maga Gerőtől kéri el a könyvet. Most már ő is elkésik. Farkas Mihály duzzog, úgy érzi, már megint kihagyták valami delikátból. Gerő se mond neki semmit, öröksavanyú pofával, nagy élvezettel olvassa oroszul A Mester és Margaritát. A valóságot a maga teljességében el kell ismerni.

Potomság még ez is. De mit csinált Déry olvasván a Karnevált? Mit írt volna még, és mit másként? Lukács György? Ottlik? Satöbbi? És végül a legnehezebb kérdés: mit írt volna még, és mit másként: Hamvas?

Mindez elgondolhatatlan. A levegőbe beszélek én itt.

ÍRÓK EGYMÁS KÖZÖTT, olvastam valahol nemrég, Nagyon fontos néhány szó. Tudniillik: EZ AZ, AMI NINCS. Hol volnánk írók egymás közt? Ha meghívok néhányat vacsorára hozzánk, tehát mikor szinte nem írók, akkor,

842