Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Pomogáts Béla: Terelőúton (Arcképvázlat Gera Györgyről)

ja meg, aki szabadulása után tudja meg, hagy a feleségét is felhasználta ellene a hatalom. Ezek az elbeszélések általában kétféle szemlélet- és kifejezésmódot mutatnak: részben ironikus értelmű „kisreallsta” ábrázolással leplezik ile a társadalmi visszásságokat, az emberi gyengeségeket, mint például az „eltartási szerződések” sivár emberi hátterét és szomorú gyakorlati következményeit bemutató Szoba-konyha, részben groteszk, nem egyszer „kafkai” módon abszurd eszközökkel rajzolnak képet az emberi életet minduntalan felforgató értelmetlenségekről, mint A lakásátalakítás, amely a köznapi élet kényelmetlen tapasztalatai nyomán teremt valósággal abszurd vígjátéki helyzetet. Gera György szomorú iróniával mutatott rá az emberi méltóságot fenyegető veszedelmekre, a dolgos és alkotó élet értékébe vetett hitét azonban nem adta fel, önéletrajzi motívumokból szőtt Hányódik, de nem süllyed című elbeszélése azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a családra és a barátokra támaszkodva ennek az alkotó életnek még mindig vannak esélyei.

Az alkotó munka értelmébe vetett bizalom szólal meg legjelentősebb írói munkájában, az 1972-ben megjelent Terelőút című regényében is. Ebben a művében az üldözött magyar zsidóság önkeresése, önvizsgálata ölt alakot, tulajdonképpen a magyar társadalom élettörténetének egy olyan szakaszán, amikor ez az önvizsgálat — a magyar zsidóság identitáskeresése — máskülönben is általános jelenséggé vált, legalábbis ezt tanúsítják Ember Mária, Kertész Imre, Moldova György, Bárdos Pál és mások önéletrajzi, illetve önvizsgáló regényei. Gera György hőse magyar zsidó, aki fiatalemberként kerül egy náci megsemmisítő tábor poklába, családját kiirtották, s végül egyedül neki sikerült túlélnie a borzalmakat. Túléli őket, de nem szabadulhat tőlük: a szenvedés és megaláztatás az idegsejtjeibe ivódott, meghatározta további életét. Ahogy maga mondja: „A börtön akár igazságos, akár igazságtalan, büntetés. A láger sors.” Így ól szorongató emlékei között, be nem hegedt sebekkel, ahogy a Proust-tól kölcsönzött mottó mondja: „a túlélés és megsemmisülés fájdalmas szintézisé”-ben. Aztán egyszer Ausztriába utazik, s elhatározza, hogy felkeresi Luban falut, ahol valamikor a láger állt: múltjával akar számot vetni, emlékeivel szembenézni, hogy megszabaduljon nyomasztó terheitől. A szabadulás azonban nem olyan egyszerű: a múltba utazó már nem találja meg szenvedéseinek egykori színterét; a barakkok leomlottak, a tábort visszahódította az erdő, a szembenézésnek hiányoznak a tárgyi feltételei. Egykori szenvedéseinek környezete 'elenyészett a múló évtizedek során, az emberi lelkekben hagyott nyomok azonban változatlanok, s valójában ezek a nyomok akadályozzák a főhős gyógyulását. Mert Gera hőse, ahogy letér a nemzetközi autópályáról, hogy felkeresse a pokolnak azt a bugyrát, ahová fiatalon került, mindegyre a láger, a háború és a fasizmus emberi lelkekben hagyott pusztító nyomaival találkozik. Két változatban is: egyrészt azoknál, akik úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, Vagy legalábbis úgy, mintha nekik — hallgatásukkal, belenyugvásukkal — nem lett volna közük a borzalmakhoz. Ilyenek a kis osztrák falu lakosai, vagy hrutáiisabb formában az a mezőgazdasági szakember, aki kíméletlen nyíltsággal és cinizmussal fejti ki előtte a népirtás történelmi szükségszerűségének elméletét. A regény hőse undorral fordul el tőlük, bár belátja, hogy a kései számonkérésnek nem sok értelme lehet. De nem tud egyetérteni azokkal sem, akik mindenestől a megtorlásnak szentelik életüket, s bosszútól fűtve kutatják a megesett szörnyűségeket, a valóságos és a vélt bűnösöket.

Az utazónak e szembenézések nyomán kell eldöntenie, hogy kikkel vállal

794