Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Pomogáts Béla: Terelőúton (Arcképvázlat Gera Györgyről)

közösségi szolidaritást: a zsidósággal, amelyhez származása és az átélt szenvedése köti, vagy a magyarsággal, amelytől nyelvét és kultúráját kapta. Ahogy ő mondja, választania kell a „Halál angyala” és a „Hazádnak rendületlenül” között Nem könnyű választás, hiszen egyformán megnehezítik azok, akik a magyarság nevében szeretnék kitaszítani a nemzet közösségéből a zsidó származású magyarokat. Gera tudja, hogy a választásnak ebben a tekintetben különös súlya, sorsdöntő szerepe van: a személyiség épségét, szuverenitását teremti meg, vagy veszélyezteti. Hőse ezért választja a nemzeti közösséggel való szolidaritást, ugyanakkor nem tagadja meg származását: felismeri, hogy a személyiség etikai integritása mindkettőt megköveteli. „Nekem — olvassuk — kettős az állampolgárságom, és egyikről sem mondhatok le.” S valamivel később: „zsidó vagyok, magyar vágyóik, magyar zsidó és zsidó magyar.” A történelem által feltett kegyetlen kérdésre, mely nem közönséges módon faggatta személyazonossága felől, így érkezik az autonóm személyiség válasza, és ezzel egyszersmind megoldást nyernek az önkeresés problémái is.

Gera György regényében egy lélek keresi magát, ezért a regény eseményei is jórészt a lélek színpadán zajlanak. A lezárult, valamiképpen mégis tovább élő múlt vizsgálata prousti igényeket jelez; s a prousti módszer alkalmazásának itt valóságos funkciója van. A Terelőút az ,4dő ibeomló rétegeit” tárja fel, hogy lehetővé tegye az önvizsgálatot. Nem merül el a lágeremlékek részleteiben, hiszen nem a lágerben átélt borza;lmak rekonstruálására vállalkozik, hanem a lelkében hagyott sérülések orvoslására. Évtizedek óta válaszra váró kérdésekre akar felelni, hogy nyugalmait leljen annyi zaklató emlék után. A történelmi közelmúlt kegyetlen atmoszféráját, a lélektani és erkölcsi dilemmák hitelessége kedvéért, mégis meg kellett teremteni. Ezért vágott, igen szerencsés módon, a történet szövegébe egykori dokumentumokat, jelentéseket, beszédeket, ezek száraz tárgyszerűséggel idézik fel a fasiszta hatalmi gépezet működését és embertelen terveit. Egyúttal az elbeszélés személyes hangját, elégikus Intonációját is efllenpontozzák.

Utolsó műve, a már halála után megjelent Endogén expedíció (1980) tudományos-fantasztikus regény: képzelt világban, a földikéreg alatt játszódik, s ía kéregalatti tűzlények, az „endogének” életének, illetve társadalmának ima- ginárius képét rajzolja meg. A regénytörténet egy — a földfelszínre vezetett — expedíció kalandos eseményei köré szövődik, s Gera valóban lenyűgöző, szinte Tolkienre emlékeztető fantáziával írja le ennek a képzeletbeli világnak a szokásait, belső küzdelmeit és mítoszait. A regény egyszerre „de- zantropomorfizál,, és „antropomorfizál”, minthogy a fantasztikus motívumok sokaságából kibontakozó különös világ sajátos parabolaként is olvasható: az „endogén” társadalomban eluralkodó zsarnokság, s az éllene llázadó felkelők küzdelme az emberiség huszadik századi történelmi konfliktusaira emlékeztet, a képtelen események mögött felvillanó íród személyesség pedig az író tapasztalataira utal. A fantasztikus regény egyszerre lesz történelmi parabola és alanyi beszámoló, amely valójában magyarázatot ad arra a személyes keserűségre is, amely — ahogy én láttam — ott bújtoált Gera György arcvonásai mögött. Igaz, e keserű tapasztalatok nyomán alakította ki életbölcsességét is, nélkülük azonban minden bizonnyal közöttünk lehetne még, s beválthatta volna azokat az ígéreteket, amelyeket érett művei villantottak fel barátai és olvasói előtt.

795