Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások I. (tanulmány)

élettények egyenértékű formává szerveződése. A műfajok törvényeit kutatva figyelembe kell vennünk az új formák érvényesülésének az intenzitásívét. Kezdetben ugyanis a formateremtés még nem átfogó, nem tudatos — ez a formák kialakulásának, mennyiségi felhalmozódásának a kora. Ilyen volt pl. a hősének kultúrája Homéros előtt (Ritoók), vagy a középkori drámai formák virágzása a Shakespeare-hez vezető úton. A görög dráma keletkezéstörténetében pedig a Thespis felléptétől az Aiskhylosig eltelt kb. 50 év, amelynek Aristotelés által is kezdetlegesnek minősített archaikus művei joggal hulltak ki az emlékezet rostáján. (Thomson) Amikor azonban az élet meghatározó esztétikai minősége átfogó, tudatos, végül pedig — a legérzékenyebbekben — telített Létélménnyé válik, s ezzel meghaladása is elkezdődik, a történetileg kialakult esztétikai ideál és annak társadalmi megvalósíthatósága között rés támad. A művészi kifejezéshez szükséges eltávolodás e termékeny pillanatában [mint amilyen volt az i. e. VIII. század vagy a XVI —XVII. század fordulója (Ritoók; Forgács)] „a jókor érkező géniusz” művészetében az eszmény és megvalósíthatóságának a a konfliktushelyzete egyenértékű formává teremtődik. Hogy laztán az .esztétikai ideál érvényének végleges elmúlása a kivívott formák hanyatlását természetesen hozza magával. (Meggondolandó, hogy az esztétikai ideál e már megvalósíthatatlan volta nem rejti-e magában egyúttal a még megvalósíthatatlan- ság tragikumát is. Vannak életművek — ilyen pl. a Dantéé .is — amelyeknek a teremtőelvét ez utóbbi nézőpont határozza meg.)

Ily módon az eposz: tárgyának, a héróikus esztétikai ideálnak az irónia fénytörésében széppé modulált formává .teremtődése. Azaz a homérosi derű — végső elvonatkoztatásában — nem más, mint a hérőikusnak varázsosan szép szinejátszása, A varázs forrása pedig — mint majd még annyiszor az európai irodaiamban — maga az irónia.

A lírában a szép testű-lelkű (szabad) egyéniség öntudatra eszmélésének pillanata — mint tárgy — válik bensőleg végtelen, mégis teljes, egész — szép formává (Sapphó, Pindaros). Ügy azonban, hogy az elvesztése(Mimnermos), hiánya (Arkhilokhos), elérhetetlensége (Ibykos) miatti fájdalom tragikus mozzanata is benne feszül.

Végül ía tragédia — a harmadik műnemen belül először a minket érdeklőre figyelve — a tragikumnak (a meghaladása lehetőségét sorsában kihordó, élet- és/vagy értékáldozat árán megszülő fenséges jellem történetében) a disz- szonanciát harmóniába oldó, szép megformálása. .(Ebben .az értelemben mélyen igaz a dionysosi és az apollói elv összhangjának a tragédiára vonatkozó nietzschei gondolata.) A tragédia éppen azért „rendkívül ritka virág”, mert az emberiség .történetében eddig ritkán virágzó szabadságelvű szépségeszmény történelmileg szükségszerű, de az ember által véglegesnek soha el nem fogadott bukását fejezi ki. A drámai műnem egészét tekintve pedig a kettős: a kezdetén pozitív, a végén negatív sorsfordulatot (peripetdiát) leíró V. sz.-i athéni élet fenséges, tragikus, komikus és végül groteszk minőségének .a korólménye teremtette meg az alapvető műfajokat: a fenséges aiskhyllosi trilógiát, a sophoklési tragédiát, Euripidésnek a tragikumot nemegyszer komikummal vagy akár groteszkkel vegyítő színműveit, s végül Aristophanes komédiát, ill. groteszk bohózatait. Leírva ezzel a század történeti fejlődésének a ritmusát, vagy éppen: formaritmussá teremtve a fejlődés lényegi ellentéteit. (A „végül” időhatározó értelemszerűen a műfajváltozatok megjelenésének egymásutánjára utal.)

2.4. Az a tény, hogy József Attila felismerése a költészet teremtőelvéről lényegében megegyezik Aristotelés drámaelméleti alapgondolatával, amely a legfontosabbnak a cselekedetet, illetve annak utánzását: a történetet, a .tettek összekapcsolását ítéli, a szerkezetre irányítja a figyelmet. E dolgozat ara a hipotézisre épül, hogy a szerkezetben ragadhatok meg leginkább a dráma — és különösen a görög tragédia formatörvényei, e formatörvények jelentésértéke, kapcsolatuk a kor esztétikai ideáljával. A szerkezetben érthető meg leginkább az ábrázolt társadalomtörténeti mozgás teljességének törvényszerűsé759