Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások I. (tanulmány)

ge (Lukács 1977), mivel éppen e mozgás uralkodó esztétikai minősége szerveződik megbatározott belső rendű, arányú struktúrává, ölt testet a művet az akusztikai elemektől a kompozícióig átható ritmusban.

E mozgás teljességének a forrása ,a konfliktus: „...inem férhet kétség ahhoz, hogy a dráma központi tárgya a társadalmi erők .legszélsőségesebb, legki- élezettebb ponton történő összeütközése.” (uo. 129) Kíülktathatátlanul. Általában is a művészetből, amelynek eredete, létezésmódja, hatása — az ismétlésre és abban a megfeszülés—feloldás elemi ellentétére vezethető vissza. (Fónagy, I.) És különösen ia drámából. Mind eredetéből, mind üétezésmódjából következően.

Az ellentmondásban rejlő feszültség megvan már ia termékenységvarázsló szertartásban, amelyet végső értékek, a csoport biológiai fennmaradásához szükséges táplálék, nemzőerő stb. veszélyeztetettsége vagy éppen hiánya hoz létre. A rítus a cél elérésébe vetett hit segítségével oldja fel a hiány okozta feszültséget és készíti elő (a megismerő-begyakorló-f elf okozó funkció reális alapján) a gyakorlat sikerét. (Caudw-eil; Thomson; Kerényi 1976) Ismeretes, hogy a mágia — az ősközösség differenciálatlan társadalmi tudata — feleúton van a célszerű cselekvés és a művészet — legközvetlenebbül: a dráma között. Miután végbement differenciálódása az alapvető tudatformákra, iá szertartásból a társadalom alakulását híven tükröző szakaszokon át (Thomson; Kerényi 1976), megszületik az antik tragédia. Nézője most már a közösségi lét valamely etikai (és ezen keresztül .politikai). értékének a hiányából vagy veszélyeztetettségéből adódó feszültség. élményét, a hiány megszüntetéséért cselekvő hős értékáldozatában pedig e feszültség feloldásának a .lehetőségét éli át. A dráma cselekvés. (Poét. VI) Létezésmódját tekintve is a konfliktus a cselekmény ritmusát, a részek időbeli jelrendeződését eleve .meghatározó, energiaforrás. A köznapi életből eredően, .amint .azt a tragikus élettény.ek .ismert tipológiája meggyőzően bizonyítja. (Lukács 1977) A konfliktus esztétikai minősége: itragikus, komikus, tragikomikus vagy groteszk volta, abból következő szerkezete — ,a végső műfajteremtő elv, .amely egy bizonyos drámai formaszerkezetet la kor lényegi tartalmainak a kifejezésére létrehoz. Amennyiben esztétikumon az ember nembeli lényegének érzéki szemléletes formává teremtődését értjük, amint az a maga társadalomtörténeti meghatározottságában a szabadság — e lényeg végső értéke — és a nemszabadság — annak teljes elidegenedettsége — dialektikájában, azaz a szélső esztétikai értékek: a szép és a rút szüntelenül változó arányú kölcsönhatásában megvalósul. (Marx 19702)

A tragikus — ebben az összefüggésben — a szép, mint a itörténelmileg már vagy még .reális esztétikai .ideál és .annak társadalmilag még vagy már megva- lósítbatátlam volta közti kibékíthetetlen összeütközés szükségszerűen bukással történő feloldása .értelmeződik; .amely bukás .azonban .az eszmény erkölcsi ma- gasabbrendűségét teszi nyilvánvalóvá. Azaz: értékteremtés .értékáldozat árán. A szép (a .benne testetöltő jó, ligaz — végső soron a szabadságnak a korban reális eszményként .kitűzött foka) emberfeletti mértékben jelenik .meg a tragikus .hősben, aki ezért fenséges: szükségszerű bukása pedig — ez sorsában a rút mozzanata —Tnaga a tragikum. (Poét. II, XIII, XXV) (Nem érintem most a fenséges negatív változatának, a szörnyűnek és a tragikusnak a viszonyát, mivel az elsősorban a reneszánsz tragédia problémakörébe tartozik, bár az Aias, a Médeia sem érthető meg nélküle.)

A tragikus konfliktus pozitív sorsfordulata az eszmény győzelmét hozza meg Aiskhvlas trilógiáiban — fenséges példázatául a maradiam .nemzedék igazának. Témájuk az érte való küzdelem, hősük az ember, amivé lehetett és lett is a kor szabadságküzdelmeiben az idegen hódítással szemben és iá demokratikus államért. Ajjegátív .sorsfordulat, amely ha nem is átfogó, de éppen rendkívülisége miatt erőien megrendítő korélményként jelentkezett Miltiadés, Themis- toklés, Pausanias sorsában és a poliszdemokrácia történetének visszafordíthatatlan .iránya volt, Sophoklés tragédiáinak a műfajteremtő elve. Ügy azonban,

760