Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások I. (tanulmány)

gatója pl. majdnem zenévé finomult tiszta líra. Az 5. sor élén azonban az elvesztés lehetőségének ;a drámai feszültsége zökkenti iki ;a szerelem kd nem mondható, csak ia vers varázsával felidézhető szépségének a ritmusét, hogy a 7.—8. sorban az így támadt disszonancia ismét — de most már az értékvesztés le- · hetősége által tragikusan árnyalt s a szerkezet aranymetszésd arányával hangsúlyozott — kanszonanciiáha oldódjék. Az epikai mozzanatot: a lírai történést ihlető táj rajzolatát pedig a vers egyetlen, az ég és a tó lágy mozgás- és hiamg- képzeteiből, selymes fényeiből szőtt költői képének a meghatározatlan tárgyi- assága idézi fel. Az emberi létnek a mindenség harmóniájához mért disszonancia-élménye benne van a boldog szerelem mindössze 21 szavas dalában is.

Minden további fejtegetés nélkül, pusztán a szöveg figyelmes olvasása alapján is belátható, hogy Goethe poétikai rendszere

— kimondja a műnemfogalom jogosultságát;

— meghatározó szempontját, a beszélő alanyt a tárgyhoz való viszonyá- ban_értelmezi;

— magába foglalja a végtelen differenciálódás lehetőségét;

— feltételezi a költészet egységét.

Azaz meghaladja a diagnosztikus módszert, és az esszenciálissal lényege szerint egy.

1.3. Esszenciálisnak az esztétikai, deduktív módszert nevezi Markiewicz. E módszer, mivel az egyes műméinek végső, lényegi jegyeit igyekszik feltárni^ teljes formájukban ritkán megvalósuló ideáltípusokhoz vezet. Klasszikus mintája, a hegeli az alkotó és a tárgy viszonyát veszi alapul, mégpedig a tárgy meghatározó vonásai szempontjából. Eszerint az epika a tárgyiiasság, a líra az alanyiság, a dráma pedig — az első kettő szintéziseként — a mozgás teljessége. (Hegel 402, 471, 512—513) Hegel történeti tipológiái (pl. a drámai műfajokról) szintén nem az éles elhatárolást, hanem az átmenetek változatosságát feltételezik.

A goethei és a hegeli műfajelméletet összevetve kiderül, hogy nincs igazi különbség köztük. Mindketten az alany és a tárgy viszonyának a szempontját alkalmazzák, csak ellenkező irányból: Goethe az alanyéból, Hegel a tárgyéból. Megvan mindkettőben a történetiség elve is: Goethénél közvetetten, a műfaj- variációk gazdagságának elismerésében, Hegelnél rendszeralkotó elvként. A két műfajelmélet rokon volta — túl azon, hogy Markiewicz osztályozásának a kritikáját is jelenti — bizonyíték az esztétikai és a történeti elv dialektikájának a költészet és a filozófia egyidejű virágkorában, a német klasszikában oly természetes voltára.

Markiewicz végülis „a káoszból kivezető útnak” egy olyan hármas felosztást lát, amely az egyes műnemek közt határsávokat tételez fel s az irodalmi szöveg diagnosztikus jegyein alapszik. „Ilyen diagnosztikus jegyek: a szöveg mo- nológikus vagy több alanyú megformálása, valamint az, hogy a meghatározott nyelvi funkciók közül melyik benne az uralkodó.” (Markiewicz 132) E nézőpontból a dráma pl. „egy .több alanyú szöveg, 'amelyben ábrázoló és alternatív funkció jut szóhoz, s rendszerint az emotív és megkülönböztető funkció is erősen érvényesül. A modern dráma tulajdonságai, s annak szükségessége, hogy ide kell sorolni az irodalmi dialógust is, okozza, hogy nem fogadjuk el a konfliktusosság, a cselekményesség, de még az eseményesség jegyét sem.” (1. m. 133) Jóllehet a későbbiek során kinyitja a műnem e végsőkig elvonatkoztatott fogalmát az irodalmi mű különböző aspektusai szerinti sokirányú belső tipológia lehetősége előtt, valóban .illik rá magyar kritikusának bírálata: az elvonatkoztatásban odáig megy, hogy „felszámolja a fogalomalkotást.” (Posz- ler 340)

2.1. A megoldást Aristoteles műfajelméletének pontos értelmezéséből kiindulva a József Attila-i esztétika alapján, a XX. századi strukturális irányzatok módszertani eredményeinek a felhasználásával kell keresnünk.

Aristoteles Poétikáját — ismert vázlatossága és töredékessége ellenére —

750