Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások I. (tanulmány)

paradigmatikus kompozíció-elvével. A szintagmatikus kompozíció tagolásához a drámai szerkezet elemi egységének, a helyzetnek a dinamikus fogalmára Souriaunál találhattam rá: az ő esztétikai szemlélete rokon a Lotmanéval csakúgy, mint a József Attiláéval. A paradigmatikus szerkezet alakzatainak a meghatározását Fónagy vonatkozó lexikon-szócikkei foglalják össze. Mind a paradigmatikus szerveződés különös lotmani elvének, mind a Fónagy által rendszerbe foglalt egyes szerkezeti alakzatoknak az általános törvényeit Lukács Esztétikája tartalmazza. (A szerkezeti tagolás filológiai kontrolijául — az egyes művek klasszika-filológiai szakirodalma mellett — a Jens által szerkesztett Die Bauformen der griechischen Tragödie c. tanulmánykötet szolgált.)

Végül egy szerencsés véletlen a kezembe adta kompozíció és ritmus szerves összefüggésének — a hazai szakirodalomban tudomásom szerint első, és a lotmani- nál majd fél évszázaddal korábbi — megfogalmazását Gerő Ödön szép esszéjében.

E találkozási pontok felismerésének az örömében azt az elemá igazságot is átéltem, hogy az egyszer már elgondolt gondolatot nem újrafelfedezni vagy éppen fogalmazni, hanem végig- és továbbgondolni kell. Kipróbálni életképességét — arra használni, amire való: eszközként bánni vele. Erre törekszem, amikor a szerkezeti ritmus kutatását a görög tragédiában megkísérlem. Azért a görög tragédiában, mert az életem része lett: magyar és európai voltom súlyos kérdéseire találtam benne választ. Az élmény és az irodalomesztétika felől jutottam tehát a klasszika filológia határaira — a kívüliét szorongásával és szabadságával.

Kutatásom módszere hipotétikus-deduktív. Az esztétikai és történeti elv dialektikájára épülő hipotézis kidolgozása során azonban előzőleg interpretált műveket hozok fel például. Kiválasztásukat — a személyes élményen túl — a műfajnak a korszakon (Aiskhylos: Leláncolt Prométheus — Sophoklés: Oidipus király — Euri- pidés: Trójai nők) és egy életművön: a sophoklésin (Aias — Antigoné — Oidipus király — Elektra) átívelő, a témának a műfajon belül (a három Élektra-drámában) megvalósuló történetisége határozta meg.

E dolgozat egy készülő tanulmány első fejezete. A hipotézis érvényességének a próbáját a görög tragédia fejlődésívének a feszültségpontjain keletkezett három mű: a Leláncolt Prométheus (457?), az Oidipus király (429—425?) és a Bakkhánsnök (406) szerkezeti ritmusának az elemzése jelenti majd.

,,A művészetre vonatkozó normákat magából a művészetből kell kibontanunk."

József Attila

1.1. Mivel a téma végső soron műfajelméleti, szükséges röviden összegezni azt a genológiai koncepciót, amelyre kifejtése épül.

Ismeretes, hogy a műfajelmélet értelmezésének két véglete alakult ki. Az egyik — vegytisztán — így hangzik: la művészetek „esztétikai osztályozásának minden kísérlete abszurdum.” (Croce 116—117) A másik: merev kategóriák — szabványok — statikus és mechanikus rendszere. Mindkét felfogás bírálata magából a több ezer éves irodalmi gyakorlatból olvasható ki. Mivel e dolgozat — pusztán témaválasztásával is — Croce álláspontjának a tagadása, itt a másik véglet kritikáját idézem: „Az irodalom nem szekrény, amelynek rekeszeibe minden műnek bele kell férni, s még kevésbé műhely, amelyben kész formák várják a folyékony, sistergő anyagot, hanem oly örökké fiatal, különös fa, amely egyre újfajta gyümölcsöt iterem. (...) Az irodalom fája csak akkor hoz gyümölcsöt, ha folyton új ojtással frissítik.1’ (Komlós A. 10)

A képben benne van a műnek, mint dinamikus struktúrának a (lotmani, mint a társadalom mindig új, lényegi ellentéteiből létrejött eleven szerveződésnek a József Attila-i képzete. Ezért metaforikus összegződése minden, számomra igaz műfajelméleti tövényszerűségnek.

748