Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)
neki az esik a legjobban, én meg inkább Kálmánnal töltöm az estét, a lovak mellett, aztán szép lassan elromlik a családi élet, a kőfaragásból se lesz semmi, mert szégyelii előttem, hia hibásan pattan a kő, a gyerek elkezd egyedül, nélkülem csavarogni, s mindez azért, mert te pár pohár után már nem aikairsz hazamenni, csak mondod. — De a szentségit, nem minden nap hal meg az ember bátyja! Ráadásul az osztályellenség révén! Megbosszulom ón ezt, hia addig élek is! — Jó, jó, persze... de nem ma. Ma az osztályellenség is otthon ül a család jával, pörköltet zabái és böfög a sörtől. Gyere csak haza, aztán majd másnap, tiszta fejjel intézheted ezt az egészet... Apám függélyesre támogatta az öccsét, összekapaszkodva mendegéltek, nekem nem volt semmi dolgom, csak követnem kellett őket. Büszke voltam apámra, hogy ilyen erős és nyugodt, de megértettem az Öosköst is. Ritkán nyílt alkalma az osztályharc élezésére, mostanában az a jelszó járta, alki nincs ellenünk, az velünk van. Igaz, ami igaz: aki Péter bácsi halálát okozta, az nem volt velünk. De ^gondolkoztam tovább, ez már régien történt, sok-sok hónapja -a történteknek, azóta talán az az ellenség is jobb belátásra térhetett. Vagy ha nem, elkapták mások, más miatt. Nem kell mindent személyesen ... Javíthiatátianul békességszerző gondolataim nem a gyász, a vér, a maghalás századaiban születtek, túlságosain sokat olvastam a régi nagy írókat ahhoz, hogy ne érzelmesen gondolkozzam. A koradélutáni napfény békét és csöndességet, melegséget és derűt sodort keblembe, nem a fogat fogért primitív matematikáját. Talán nem vagyok ilyen megbocsátó és türelmes, ha apámmal történt volna az, ami történt. De Péter bácsi életében nem volt sok szerepem. Mintha nem is igazán szerettük volna egymást. Megkérdezte, hogy vagyak, de a válaszon nem kellett sokat tömöm a fejem, jó volt mindig ugyanaz: „Köszönöm jól.. Az Öcskös kinn, a Kertvárosban lakott, a gyönyörű feleségével, Évával, anyjával — nagymamával — és egyszem fiával, aki jókötésű gyerek volt, de évekkel fiatalabb nálam; nemigen játszottunk együtt. Ritkán jártunk itt: apám ugyan szívesen segített a faiak fölrakásában, a mallterkeverésben, talán még egy kis pénzt is tett bele, de az elkészült ház már nem érdekelte. „Nem az enyém.” Pedig az Öcskös többször ajánllgatta, nyaraljunk ott, ha ők a Balatonnál vannak a Pártüdülőben, legalább vigyázunk a házra és a nagymamára. Egy szépen bebútorozott szoba és egy folyóvízes konyha volt benne, meg egy nagyméretű kamra: itt lakott a nagymama. A mi szűkösködésünk mellet ez az építmény valóságos palotának látszott, s valóban, volt egy olyan nézete, ahonnan sokkal nagyobbnak mutaltta magát a ház, mint amilyen valóságban volt. A kertben elvadult állna- és körtefák nevelték férges, hüllós gyümölcseiket, a szomszédok szerint vétek volt ennyi sok gyümölcsöt nem kifőzni, de Éva asszony a pálinkának még a szagát sem állhatta. Szerinte „ahol a pálinka megterem, ott minden más elpusztul”. így aztán csak a szomszéd tyúkjali részegedtdk le a föilszedetlen, erjedő gyümölcstől, egy darabig a szomszéd is csak nevetett ezen, aztán, hogy a tyúkok elhagyták a tojásgyártást, megcsinálta a kerítésén a lyukakat. Szánhattunk volna villamosra is, de apám úgy gondolta, jót tesz az Öcskösnek a séta. Nagyjából az 51-<es villamos vonalán haladtunk, a Cséry teleiméi kerültünk csak be a házak közé. Erre elég büdös volt a korhadó szemét miatt, meg talán apám se akarta, hogy elkottyantsam: bizony, mi kettesben sokat sétáltunk máskor is erre, összeszedve mindenféle haszontailanságot, amit aztán végül is nem mertünk hazavinni. A szeméttelepi guberálás szememben a világ legizgalmasabb játékának látszott, csekély türelemmel — elméletileg — akármit lehetett találni itt. Erretájt már az öcskös kijózanodott a friss, esteledés idején föltámadó hűs szellőtől, egyre békésebben s egyre hosszabbra nyújtva lépteit tért rá a józanság útjára. Mielőtt hazaért volna, fésűt és tükröt vett elő, megfésülködött, láttam. Középen elválasztódó haját fülei irányába egyengette, borongós kedvű kölyökmajómra emlékeztettek a mozdulatai, frizurája se lett sokkal különb. „Be lett dobva a séró” — mondta apám, elismerőleg. 739
