Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)

— Bejösztök? — kérdezte az Öcskös, már a kapuinál.

— Hagyd ezt... nékem még haza kell érnem a gyerekkel.

— Pedig Éva biztosan ...

— Nem is olyan biztos — mondta apám, leszögezve ezzel a ki nem beszélt igazságot. Ide mi be nem tehetjük a lábunkat, anélkül, hogy ez valakinek ne legyen kellemetlen. Nem beszéltek erről a testvérek, de Éva mumusa apám volt, félt az ítéleteitől, féltette az Öcsköst, asszonya ösztönével megérezte, az Öcskös gyengébb, s ami apámnak még természetes, az neki már sok és megerőltető, esetleg: megalázó. Ilyen jó asszony vált.

Ugatoztak a környék kutyái, erősen este lett, mire az öosköst elnyelte a kert- kapu. Láttam meglebbeni a függöny szárnyát, Éva tehát láthatta jól: ott vagyunk mi is, de nem jött ki, nem hívott be. Pedig akkor már nagyon éhes voltam.

Villamosra szálltunk, mentünk haza.

Az, hogy Péter bácsi meghalt, nem rendített meg különösebben, talán fel se fogtam; mint ahogy azt se, hogy az Öcskös kicsit lerészegedett, majd kijózanodott, a szemem láttára. Átláttam, ez a felnőttek világa, itt igazi fegyverek dörögnek, valódi gyilkolások esnek. Féltem. Attól féltem, hogy megint közel csapkod körülöttünk a golyó. Ahogy meghalt Péter bácsi, úgy meghalhat az Öcskös is, valamely kései és indokolhatatlan bosszú folyományaként, csak azért, mert ő megőrizte kommunista hitét. Korábbról földerengett egy kétségbeesett felkiáltása: „Miért nem fogadnak iel ezek engem vezetőnek?” Majd, rá: „Mert jót akartam nekik? Vagy, mert túl hirtelen?” Amire apám akkor se, később se tudott válaszolni. Akár tisztelhettem is volna a hitéért, de a meggyőződésében volt valami emberfeletti, visszavonhatatlan elem, valami vadállajti íz, amit éppúgy nem értettem, mint a bigott vallásosságba burkolózó nagymama fényire tartott arcát. „Nincs irgalom a kegyelemben” — gondoltam el mindezt később, mikor már elmúltak fejünk fölül a vészterhes idők, mikor már csak arra kellett ügyelnünk, elég emberséget halmozzunk föl magunkhan a későbbi embertelenségek idejére.

— Apa! Ez háború volt? ·— kérdeztem. Már csak néhány megállónk volt hazáig a villamossal.

— Nem. Ha háború lett volna, engem is behívtak volna.

— Akkor jó. Úgy .tettem, mintha megnyugodnék, de igazából más járt a fejemben, már régóta.

— Mi miért nem disszidálunk? — mertem megkérdezni végre, mikor már leszálltunk a villamosról. Már nem sok időnk volt hazáig, anyám patáliás magánszámáig, ami úgy tornyosult elénk, mint a kikerülhetetlen végzett. Való igaz, elcsavarogtuk az egész napot, semmi hasznosat nem cselekedtünk, míg ő ellátta hatéves húgomat, ebédet főzött, mosott, talán vasalt is.

— Miért? — Apám maga elé beszélt, mint aki önmagával tárgyal. — Mert nem tudok. Értsd meg, egyszerűen nem tudok. Ez az ország befogadta apámat és anyámat, hogyan hagyjam én el? És hova menjiek? Minek? Nem vár engem ott senki. És ott is csak dolgozni kell.

— Hát persze — mondtam. Tulajdonképpen ezt a választ vártam, vagy legalábbis: ilyesmit. Addigra már minden gyerek fújta a disszidensek dalát, aminek a szövege persze tilos volt: „Oly távol messze van hazám... Csak még, mégegy- szer láthatnám!” Ez a könnyűvórű dallam belénk lopta az örök idegemség és az örök elvágyódás kéken villámió érzéseit. Az ország elhagyása, mint a lehetséges utolsó kaland élt lidegeimkben.

Néhány nap múlva apám agyvérzést kapott, féloldalána megbénult; senki se hitte, hogy betegségéből valaha is felépülhet. Anyám szerint elromlott <a vére, valami rossz lánytól kapott betegség miatt, az Öcskös szerint Péter bácsi halála rázta meg, a szomszédok szerint, hogy végleg felszámolták a munkástanácsokat, aminek apám is tagja volt. Ekkor hasadtam három felé, tizenhárom évesen. Egy részem meghalt, másik szentül hitte újra, csak a közösségért érdemes élni, a harmadik csak élni akart. Nem túlélni, megélni, átélni, csak: élni.

Évek múltán, Kálmán bácsitól tudtam meg az igazat.

740