Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)

— Bizony élhetett volna még — mondta végül Kálmán bácsi, elpakolván füzetjét és töltényhüvely formájú írószerszámát, miközben valószínűleg elvégzett egy fordítva felírt kivonást, megvonva így a végső egyenleget. — Ugye, őt is Staurcznak hívták?

— Hát persze! Hogy a büdös francba (hítvák volna másképp? Hisz a testvérünk volt! — Így zajongott az Öcskös.

— Lehetett féltestvér is... ebben a mai világban ... mit tudhatja azt az ember — magyarázkodott Kálmán bácsi.

— Édesbátyánk volt ő, a mi drága jó testvérünk — kezdett bele apám hosszadalmasnak induló szónoklatba, erejükön felül megemelve a szavakat, holott erre nem lett volna szüksége, szájában a szónak fénye, ereje, teltsége lett, s ha néha kissé túl is csordult ajkán a szívében eredt pátosz, abból se lett nagy baj soha, hisz a pátoszra éhesek vagyunk akkor is, ha magunk képtelen-ék vagyunk már kifejezni, előidézni, elvállalni. — Keményfejű, keményőklű gyerek volt, sokat verekedett, ö állt ki helyettünk, ha szidták ,az anyánkat, vagy ha paláknak csúfoltak minket, kisebbeket. Mindent korén kezdett. Az iskola abbahagyását, a munkát, a mozgalmat, vitték az indulatai, de a házasságot nem siette el: mintha érezte volna, hogy a gyerekeit úgyse tudja felnevelni, s akkor meg mire az egész igyekezet? Marcona legényember lett, szerették a lányok, az asszonyok, de ő nem sokat törődött velük. Az volt a legszebb, mikor hárman együtt dolgoztunk, ugye, Öcskös? ö volt a bandavezér, ő szerezte a munkát, ő alkudta ki a bért, nekünk csak követni keltett a munkában. Néha többet parancsolt, mint dolgozott, de nem haragudtunk rá, hiszen ő volt a vezérünk, az ő esze, tapasztalata nélkül nem mentünk volna semmire. Most meg ... nem is tudom, mi tesz az árváival...

— Majd mi! — mondta az Öcskös. Kire érthette. A testvérekre? A munkatársakra? A vállalatra? A munkásőrségre? A pártra? Apám nem tette föl ki nem mondott kérdéseimet, megint vaskosan hallgatott.

— Hát, akkor ... én megyek — mondta Kálmán bácsi. — Még egyszer: részvétem. És jelentkezem majd, ha kész leszek a kővel.

— Köszönjük — mondta apám.

Az Öcskös már nem itta mások szavait, inkább a sajátjaira szomjazott. Azok meg egyre nehezebben jöttek ki belőle, nyelve az elfogyasztott ital hatására torlódva képezte a hangokat.

Hogy Kálmán bácsi elment, szinte kiürült a lugas. Éles levélárnyékokat vetve tört be hozzánk a nap fénye, a levegő tiszta volt és rezdütetlen. Apám kicsit fészkelőd ött, aztán így szólt:

— Na, gyere Öcskös, ebből nem élünk meg.

Föltápászkodott a nagybácsi, kicsit viccesen csinálta: elfeledve, hogy félkarja hiányzik, most is ró lakart támaszkodni de a kabátujj nem tartatta meg. Szinte visszabicsaklott, de aztán minden jóra fordult, nem esett el, nem is borított fel semmit.

— És most hová? — kérdeztem magyfiúsan.

— Nem tudom, ti hová... te gyerek, te még itt vagy? ... én nem megyek haza.

— Elkísérünk.

— Minek?

— Rád fér.

— Nem kell. Azt már nem. Niincs szükségem senki gyámságára. Elvisz engem az én utam oda, ahova elindultam.

— Na épp ezt nem akarom — mondta apám. — Bemósz egy második, egy harmadik kocsmába, aztán a végén valahol szétverik a fejed. Ismerlek már... belekötsz <az élőfába is, és addig mondod neki, hogy te vagy az oka mindennek, míg az ed nem hiszi, és jól megruház. Évád meg sír nekem, hogy már megint én vittetek be a kocsmába, pedig te egyedül nem szoktál, a mellemre hajtja azt a gyönyörű fejét, te fóltékenyikedsz, talán még a feleségemnek is beárulsz, 6 meg egy hétig pa- táliázik, még 'akkor is, ha tudja, semmi oka nincs rá, de csak fújja a magáét, mert

738