Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)

— Szeretnék hát. A kő olyan, mint az asszony. Kiadja magából, ami benne van, csak sokat kell ütni-vemi, simogatni.

— Hát akkor most faraghatsz. Meghalt Péter bátyánk.

Az öcskös borosán himbálózó lendületéből kapta föl a fejét, ép bálkezével csattantott az asztalan 'egyet, s azt mondta, szinte kurjantva, daccal:

— Megfizetem!

Rosszkor szóit. Hisz Kálmán bácsi még- nem volt igazi sírkőfaragó, csak úgy tanulta, Vénusz úrék telepén, ott is csak úgy, magától. Finom fehér cementje már volt, meg néhány zsaludeszkája is, műmárványt· tehát tudott csinálni. Tudott csiszolni is, órákon át, türelemmel. De a betűk! Az istennők se akartak olyannak sikeredni, mint Kálmán bácsi szerette volna. Meg aztán találomra bevésni a neveket ... veszélyes mesterség az. Mert még meghallja a kopáesolást valaki, aki a vésett nevet viseli, s meg talál hálni, bárhol is éljen e kerek világon. Ezt semmiképp sem szerette volna Kálmán bácsi. Ha már a háborút megúszta, miért ne úsz- hatná meg gyilkolás nélkül e hosszú békeidőt?

A szavakkal, de kivált a nevekkel csínján kell bánni, ezt mondom én is. Szo- morkodott néhányszor emiatt Kálmán bácsi, de gyártotta az embernagyságú névtelen kőlapokat. Ha elkészült eggyel, s jónak találta, beállította az istállóba, ne koptassa az idő. Néha ott csiszolgatta, fonmálgatta tovább az éleket, gömbölygette a sarkokat, aztán mag újra derékszögűre csiszolta; próbálgatta, hogy szebb.

— Pénz ... — legyintetté le az Öcsköst Kálmán bácsi. — Fogadják részvétemet. Te Jani! Azt ón neked pénz nélkül is megcsinálom.

— Lesz pénz! — duhajkodott az Öcskös, hiába.

— Hagyd, Öcskös, majd mi elrendezünk mindent. Te csak intézd a többi dolgot. Én még soha nem temettem... azt se tudom, hova forduljak.

— Én majd tudom! Pétert a gyár fogja temetni, meg a munkástestvérei! Meg a szakszervezet! Zenékar is lesz! Kórus is lesz!

— Pap kéne... — mondta csöndben Kálmán bácsi, halkan és bölcsen, mint aki látott már néhány temetést; Vénusz úrnak sokszor fuvarozott a temetőbe kész, faragott fedlapofcat, szobrocskákat. Látott hát papból, eleget.

— Nem lesz pap! Péter az életét adta ezért a hatalomért, nem fog holtában egy másikra kacsintani. — Fél kézzel csapkodott az Öcskös, hol az asztalra, hol a levegőbe, egészen bélevörösödott, haja bétfelől a homlokába hullott. Kérdőn néztem apámra, de nem iszólt semmit. Homlokát szinte beledugta ia dóznijába, cigarettát csavart, ügyes ujjal egyszerre fogták a dóznit, a papírt, s terelgették az áttetszőén vékony papírosba a .dohányt. Rágyújtott, s nézett messzire, nem szólt semmit. Hallgatott, nem kifelé, azaz: megalkuvóin, de belülről, mélyről. Mintha a legjobban, legerősebben ő maga várta volna, ihogy megszólaljon benne valami, valaki. De nem. Nem szólalt meg benne az Isten.

Apám valószínűleg azon gubanctailan lelkű ateisták közé sorolta magát — mit sorolta, sorozta! —, akik elég 'tökéletesnek tartják a teremtést Teremtő nélkül is; hiedelme az volt, hogy legártatlaniabbul ő iilyképp dicsérheti az Urat.

— És akinek .ez nem tetszik, azt elintézem én, hia az Illető elémibe mer állni! Az ón kezem messzire elér! — mondta kih évült, megv er esed ett arccal az Öcskös. Jobbkezét kilendítette, de a keze, sajnos, nem ért el sehová. Kabátja ujja átvette ugyan a mozdulat termő lendületét, majdnem a vízszintes sík fölé csapódott, de csak azért, hogy aztán tehetetlenül hulljon alá. Ha nem a nagybátyáimról — a félkarú Öcskösről s „benne” Péterről lett volna szó — bizony eikaccantottam volna magam.

A dolgok többnyire önmagjuktól gubancoiódnak össze és vissza. Most Kálmán bácsi hozta el a megoldást.

— Hányban született a bátyád? — kérdezte apámtól, s egy keményfedelű füzetbe, egy valószínűtlenül rövid ceruzaosonJkkail — melyet alumínium kupak óvott, s hosszabbított végszükség esetére — morogva, nyögve, sóhajtva fölírta apám válaszszavát: „Ezerkilencszáznégy.” De a noteszbe nem betűk, hanem számok kerültek, kilestem: 1904—1957. Ennyi.

737