Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

— C’est moi — válaszolta a francia. Kezetfogtak és szívélyesein mosolyogtak mindketten.

— Bocsáson meg, hogy a múlt este nem vártam meg az Argentínában, képzelje, a követségre hívtak, éjjel! — szabadkozott Dutout, — erre igazán nem számíthattam. Sajnálom, hogy csak most vehetem igénybe szolgálatait, amelyekre nagy szükségem van.

— Nem mulasztott el semmit — felelte Dániel könnyedén — Funovár éppolyan, mint egy hete volt. . . Különben miilyen impressziói vannak a városról?

— Rendkívül meg vagyok lepve!... Ügy képzeltem, hogy egy nagy folyót fogok találni, mellette elszórtan házakat, csikósokat nyargailászni lóháton,, ostorpattogásokat, a házak előtt tüzet, a tűzön gulyást és közlekedési hajcsárokat, akik az útkereszteződéseknél négyfelé osztják a hazatérő tevéket, ehelyett.. .

— Ehelyett — vágott közbe Dániel — talált egy várost, s annyira meglepte, hogy aszfalt van, autók és Rendőr-tér, Argentina, közlekedési rendőr és villamos, hogy ha megkérdezik, mindenkinek azt fogja mondani, hogy Funavár a világ legszebb városa ... Eddig minden idegennel így történt.

— Meg lehet győződve, hogy ez alól a szabály alól én sem leszek kivétel — mondta, s meghajolt.

— Aztán, — tette hozzá gyorsan — igen érdekes dolgokat figyeltem meg, utánozhatatlan például!, ahogy Önök megoldják a forgalom problémáját: rendőröket állítanak a keresztutakhoz, s kötelességükké teszik, hogy forgalom legyen. A rendőrök nagyon ügyesen végzik dolgukat, nem engedik át a járművekét, amíg annyi össze nem gyűlt belőlük, hogy azt forgalomnak lehessen nevezni.

Dániel eközben kitapintotta zsebében a miniszterelnök programját, látta, hogy az első állomás a Szanatelep, késő volt, nem lehetett megreszkírozni a hosszú utat... Valamely közelebbi ponton kellene megkezdeni a kirándulást. A Berber utca egyik háza fekete kereszttel volt megjelölve. A kereszt végrehajtásit jelentett. Jó kezdet. Dutout lelkesen folytatta:

— Rájöttem, hogy önök rendkívül praktikus gondolkozásúak, szimultanisták. A legtöbb ember önöknél a kézfogást tomamozdulatokkal köti össze, könyökót fölfelé billenti és vállát fölrántja. Az ötlet káprázatos: sportot vinni a leghétköznapibb mozdulatokba is! Állandó testfejlesztés...

Mikor végre elhallgatott, Dániel kifejtette, hogy itt lenne az ideje kissé körülnézni a városban. A francia helyeselt. Megállapodtak, hogy gyalog mennek, s a véletlenre bízzák magukat.

— Szerencsés ötletnek tartom, — mondta Dániel, — hogy országunkba jött. Funavár csaknem kiaknázatlan terület a kölföldi újságírók számára, többet mondok, a mi számunkra is, funaváriak keveset foglalkoznak önmiagukfcál...

— Igen. Tudom — válaszolt Dutout gyermeki ártatlansággal, — Önök jobban szeretnek az idegenekkel foglalkozni.

Dániel elkomorodott. De lázért útnak indultak.

A Teve és Berber utca sarkán golfnadrágos ember ácsorgott. Mikor megpillantotta őket, intett egy másik golfnadrágosnak, aki futásnak eredt.

Elérkeztek a térképen kereszttel jelölt ház elé. Abban a pillanatban, ahogy a kapuval egyvonalba kerültek, belül az udvaron éktelen zsivaj támadt, áttört a villamosok csengetésén, autók tülkölésén és «berontott a fülükbe, önkéntelenül megállották.

Szűk, homályos udvart láttak, telve bútorokkal, egy asszonyt, aki kopott ebédlőszekrényt ölelgetett, s szivetmarcangolón zokogott, háttérben a végrehajtó rendelkezett, recsegőn, könyörtelenül, a szekrény és a végrehajó közt lengőszakállú agg ült ócska hintaszékben, könnyes, kékeres szeme kifejezéstelenül meredt a szennyes földre, egy tolókocsiban vén miatróna mozgatta fogatlan állkapcsát, mintha csámcsogna, vékony gildsztaszerű hangocskák tekergőztek ki a torkán, s olykor fenyegető- leg emelte föl hústalan kezét.

— Íme! — mutatott Dániel a látványra, — ez Funavár napjainkban! Ez a mi életünk!... Látja? Tudja mii ez?

717