Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

— Árveres — próbálta Dutout fumonul a szót, aztán blazírtan legyintett, — — nyolcvankilencet láttam, amióta Fumóniában vagyok.

Nyolcvankilencet? — nem rossz, — gondolta Dániel. . . Kissé meglepődött... Mielőtt továbbmentek volna, még egy pillantást vetett a fájdalmas képre. Ekkor megismerte az apatikus aggastyánt. Híres cukor- és szeszgyára volt a Ferde-szigeten, Svájcban két, Stockholmban három villája. A tolókocsis matróna beláthatatlan latifundiumok fölött uralkodott a Funántúlon. Az asszony, aki a szekrényt ölelgette, az egyik legnevesebb színház művésznője. Érezte, hogy a miniszterelnök tiszteletet érdemel.

Ügy irányította útjukat, hogy a Török utcáiba érjenek. A sarkon golínadrágos férfi várakozott, intett egy másiknak, ez eltűnt.. .

Egyik kapu alól rongyokba burkolt alak vánszorgott elő, tántorogva haladt, bele-belekapaszkodott iá falakba, meg-megállt, lélegzetet vett, kezét mellére szorította, hörgött is, mélyen, tompán, s egyszerre elvágódott. ..

Dániel kiterjesztett karral mutatott rá:

— Íme!... Ez a mi életünk!... Menjünk, siessünk, segítsünk rajta! — A francia ímmel-ámmal követte. Dániel becsöngetett a legközelebbi házba, a házfelügyelőtől vizet kért, a csavargó közben kinyitotta szemét. Megismerte. Gróf Fincsy Balázs volt, közismert autóvezető.

— Enni... .— rebegte cérnavékonyan.

— Adjunk enni néki, adjunk lenni az éhezőknek, — szavalta Dániel, — tejet! — kiáltotta a házfelügyelőnek, ez lustán elindult, emberek gyülekeztek, cigarettáztak, nevetgéltek, s szórakozottan bámészkodtak, ki-ki, ahogy kedve volt, a francia unottan fésülködött. Végre jött valaki, aki meghatódott.

— Szegény ember! — sóhajtása megnőtt, többen elismételték, megjött az első adakozó is, egy másik rongyos ember, néhány fillért csúsztatott a csavargó zsebébe, valaki utánozta... Fincsy mohón habzsolta a tejet, és szemlátomást javult.

— Íme — ismételte szinte sírva Dániel, s ránézett a franoiára.

— Igen, — válaszolta az, — már háromszázhuszonegy éhség-okozta ájulást láttam ... Az ember a sajnálkozásba ds belefárad, — tette hozzá bocsánatkérőleg.

Dániel rálesett, ferdén, ki akarna babrálni vele ez az ember? ... Nem tudta eldönteni.

Tovább kószáltak. Házak jöttek eléjük, sivár funaváni bérpaloták, minden sarkon golínadrágos ember, minden pillanatban valami megrázó esemény, s a francia unott, blazírt hangja:

— Negyvennyolc embert .láttam, aki .a kiömlött tejet nyalta iaz aszfaltról. . .

— Tizenöt ízben verték szét előttem a rendőrök a tüntetőket.

— A vásárcsarnokban láttam egy hasonló esetet. Egy ember ellopott egy darabka kolbászt, enni kezdte, a tulajdonos, és a többi árusok bottal ütötték, oda se figyelt, evett, amíg a fájdalomtól össze nem esett.

— Tébécések ezek is, annyi fengőm lenne, ahány.. .

Mit lehetne mutatni ennek az embernek, amit még nem látott? — tépelődött Dániel. Homlókán megsokasodtak a ráncok.

Átsétáltak ia Funa hídján, a kijelölt helyekről szép lendülettel a hullámokba vetették magukat az öngyilkosok. Tütült a men tő csónak. Érdeklődők verődtek a korlátokhoz. Dutout a napot nézte, amint piros sugarakat csorgat a királyi piotá- ra .. .

A hídfőre ismeretlen tettes nadrágot szegezett. Néhány dologtalan lézengett előtte. Valaki hangosan magyarázott.

— Miért feszítették keresztre ezt a ruhadarabot? — kérdezte Dutout. Dániel nem tudott felelni. A nemzeti ünnepről sem tudott semmit. Tagadta, hogy a fumo- nok nadráglevétellel áldoznának istenüknek. A francia okvetetlenkedett egy darabig, aztán visszaesett feneketlen közönyébe.

A Nagy utcában megjelent a meztelen ember, szökdécselt, eszelősen nevetett és illetlenségeket kiabált. Dutout leplezetlenül mulatott a látványon. Vezetőjében gyűlt

718