Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
A francia kórdőleg nézett Hildebrandra, ez barátságtalanul vicsorított a fiatalemberre : — Nekem mondta? — Magának, Hildebrand és . . . — Magába rúgok, ahogy csak a fűmön paraszt tud! — Legyen meggyőződve, hogy el fogok követni minden tőlem telhetőt azirány- ban, hogy megpofozzam. Hildebrand magasba lendítette ijesztően bütykös kezét, a fiatalember megelőzte, botja lecsapott, rekedt ordítás válaszolt és két pofon. A pofonok párosodtak, szaporodtak, a két ember összekuszálódott, és indulatosan válogattak nyugtalankodó végtagjaik között. Két vastag rendőr jelent meg. — Abbahagyni! — parancsolta az egyik. — Mi a tényélladék? — kezdte ia kihallgatást a másik. Papírosok zizegtek. A rendőr dörmögött, nem érti, hogy követhettek el ilyesmit, hiszen jobbfajta embereknek látszanak. A fiatalember és Hildebrand egyszerre védekeztek. A rendőr leintette őket, tudatta velük, hogy írásaik nincsenek rendben s be fogja kísérni őket. Leigazoltatták a franciát is, fölírták a címét, s megkérték, hogy ha tanúságtételre lesz szükség, jelentkezzék. A bűnösöket kiaronfogták s megindultak. Hildebrand hátrafordult: — C’était un agent-provocateur, sauvez-vous! Dutout elfogta az első villamost, találomra leszállt, s beült egy kávéházba. Feketét rendelt és ásított. (Egy közeli asztalhoz barmaruhás egyén telepedett s elrejtőzött kitárt újságja mögé. Dutout tovább ásítozott, s nemsokára rájött, hogy a barnaruhás minden ásításnál belenéz a szájába. Gyanakodni kezdett, s átment egy másik kávéházba, öt perc múlva megjelent a barnaruhás, most lenge szőke szakáll virított az állán. Következtetett: ez bizonyosan őt követi. Eszébe jutott, hogy a kormány minden áron végig szeretné kala- uzoltatni a városon, hogy ezt nehéz lenne udvariasan visszautasítani, eszébe jutott, hogy álmos, még sokszor fog ásítani, a barnaruhás minden alkalommal bele fog pillantani a torkába, tehát a legjobb lesz, ha tölefonál legkitartóbb üldözőjének, Dánielnek s így megmenekül a további hercehurcáktól. Kiböngészte a Fűmön Atyafi számát, a főszerkesztő jelentkezett, megígérte, hogy értesíti Dánielt, mindjárt rá is förmedt a boyna. Ez vágtatott az Argentínába. Dotuot visszasétált a terembe, a barnaruhás más asztalnál ült, a szőke szakállt fekete angolbajusszal cserélte föl, s ha ásított nem mulasztott el a szájába nézni. . . A boy átadta az üzenetet a portásnak, ez csengetett iaz inasért, ugyanakkor csengetni kezdett a telefon, a pontás fölkapta a hallgatót, hajlongott és hebegni kezdett : — A mi... mi... miniszterelnökség?... Tüstént fölküldök Tubay úrért... Dániel szemét dörzsölte, nyújtózott, de a telefonnál gyorsain fölélénkült. — Megvan a francia!... Nahát, kegyelmes uram, ezt sem hittem volna... A titkár összeverekedett Hildebnamddal ? Zseniális ötlet!. . . Igen, igen, kegyelmes uram, azonnal megyek ;a Bús Oromba .. . A boy eléje düllesztette gömbölyű mellét. — Hát te mit akarsz? — A főszerkesztő úr azt üzeni, hogy a szerkesztő urat egy francia szerkesztő úr várja a Bús Orom kávéházban. — Jól van, fiam . . . Pucolhatsz . . . A Bús Orom tágas és eléggé látogatott kávéház volt. Tanácstalanul tekintett körül. A bejárathoz közel barnaruhás, Ibsennszakállú férfi. Ezzel szemben ikékszemű szigorúan borotvált úr. Kettőjük közt tétovázott Dániel. — Edmond Dutout, újságíró urat keresem — mondta tele tüdőből a pincérnek. A kékszemű fölemelkedett. — C’est vous? — kérdezte Dániel. 716
