Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

— De, .kegyelmes úriam, iaz adókat úgysem lehet 'behajtani.

— Ez igaz. Ezt én is észrevettem, ez ellen nincs mit tenni.

— Dehogy,nincs. Olyan társadalmi rétegeket kell megadóztatni, amelyek meg is 'bírják fizetni iaz iádét, például az álláshalmozókat.

— Csak nem gondolja komolyan, maga, aki keresi a franciát? Az egyedüli adóképes osztály az álláshalmozók. Ha ezeket tönkreteszem, egyáltalán .semmi .adó nem fog befolyni. A kis álláshalmozókat még igen, ezt meg is teszem. A nagyokat nem lehet. Ez államérdek.

— De, kegyelmes uram . . .

— Nem. Nem. Nekem tetszik a báró barátnője. Maga csak írja, amit mondtam. 1952-ben eső lesz, én a tettek embere vagyok . . .

Bálint pofesszor és két ápolónő támogatták a miniszterelnököt. Kérdőleg nézett Dánielre. Ez elmesélte szenvedéseit, kalandjait, kudarcait. A báró fölsóhajtott.

— Nem hibáztatom. Sajnos ezen az ügyön is nemzetünk évezredes végzete ül.

— Jó lenne, de ahelyett, hogy ül, mondj valami jobbat, — jegyezte meg Fekety. A báró szemrehányó pillantást vetett rá, aztán elmondta az új hiaditervet. A titkár nyugtalanul hánykolódott laz ágyon. A nővér hozzáhajolt. Hús kezét rásimította lázas homlokára.

Dániel engedelmet kórt, hogy ebédelni mehesssen, ha szükség van ró, a szerkesztőségéből azonnal értesítik.

Expressz tempóban ebédelt. Szerda volt. Evelin napja. Ezért sietett. Szíve tele volt kimondatlan szavakkal. Lelke csordultig gyöngédségekkel.

A lift tompán búgott.

Keze megremegett a lány kezében. Elfulladt:

— Evelin ...

— Sápadt vagy, szivi, mi történt? Gyere be gyorsan, kapsz feketét. . . Pénteken vártalak, szivi, Zizi is várt... Mi történt?

Előreringott. Mire belépett, Evelin már a párolgó csészék előtt ült, keresztbe vetett lábai húsosak voltak, mozgatta őket ülés közben, ettől minden mozgott rajta. Ezt mindennél jobban szerette Dániel. Melléje telepedett. A lány hozzáhajalt s megcsókolta a fülét.

— Máskor jobb íze van, — mondta elgondolkozva, — most koromízű.

— A rossz építkezés az oka.

— Az építkezés?

— Igen. A 'szél befújja a városba a gyártelepek kormát. Funavár a legkormo- sabb és a legködösebb város Európában . . . Várj csak . .. látod, a te füled is koromízű.

— Most a szájamat, — utasította Evelin.

— Igen, ha azt az átkozott franciát megtaláltam volna, — sóhajtotta Dániel a csók után, — gazdagok lettünk volna és boldogok, Skóciába mentünk volna nyaralni, Egyiptomba telelni, rózsakentünk lett volna a Spiszhegyen ...

Kopaszodó fejéről egy gyér fürt ráfittyant a homlokára. Poétikus jelenség lett Dánielből. Szeme megnőtt és ragyogott.

— Valamit el kell mondani neked, — mondta később halkan, félénken, félrenézve, — vallomást kell tennem. Sorsunk a kezemben volt, de én tehetetlen, bátortalan, ügyetlen voltam és . ..

— Most mégegyszer a szájamat, — bíztatta Evelin s már le is hunyta a szemét, — ne beszélj szomorúan . . .legyél víg, ha velem vagy, őrülj az életnek, örülj nekem . . . Na! — összecsücsörítette ajkait. . .

Megcsókolta. Szíve majd kicsordult. Ügy rohantak a gondolataik, az érzések benne, mint őrült vonatok, metsző sípolással keresztül a váltókon, ia bóbiskoló fényű állomásokon . . . Méltatlan Eveimhez, ezt érezte most, fájdalmasan, megbocsáthatatlanul ügyetlen volt, pedig Evelin jövőjét, Evelin sorsát játszotta el. Mégse tesz szemrehányást, nem sikoltozik, nem toparzékol, mint más nők, csókra nyújtja száját és mosolyog.

714