Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
Akkor halkan nyílt az ajtó. Kiét néma apáca tipegett tae. Ápolónők. A titkár rájuk meredt. Üveges szemmel, rekedt fhörgés gurgulázott ki a torkából, s tompa huppanással a padlóra zuhant. Megszólalt a telefon. 9. Fejezet Szürkeruhás, munlkásfcülsejű emberke ácsorgott Hózem doktor háza előtt. A doktor nagy léptekkel távozott. Szemére húzott sapkája mögül utánasúnyt, megtapogatta zsebét, fölsurrant a lépcsőn, fülét iá kulcslyukra szorította: semmi zaij. Fényes, vékony álkulcsot vett elő. A zár tiltakozás nélkül kinyílt. Az előszobáiban fekete álarcot tett. A lakás belsejéből érdes hangok szivárogtak. Revolverét maga elé szegezte, s megindult az ellenkező irányban. A rendelő ajtaját félig nyitva találta. Belesett, s összekötözött embert pilantott meg, aki valószínűtlenül kényelmetlen helyzetben aludt. Relopózott. A hangok a szomszédos szobából jöttek. Az ajtó nyitva volt kissé. A résen át két félelmetes alakot látott. Kártyáztak. Darabig nem ltudta, mitévő legyen. Szíve majd kiugrott a melléből. Hirtelen megböfcte Dánielt. Az resten oldalra dőlt. — Meggyilkolták volna? — vacogott benne a kérdés. De Dániel nyögött egyet. — Szerkesztő úr — suttogta céma/vékonyan, — ne féljen, barát vagyok, nem ellenség. — Mindegy. — Mindegy? Mért llenne mindegy? — Nem sikerült, aimire egész életemet föltettem ... már minden mindegy ... — Nem zsanéré ia művésznőnek? — kérdezte falánk mosollyal iá detektív, — csodálom, eddig még nem akadt férfi, aki ne lett volna a zsanéré, ha lakarta... Ne vegye szívére a dolgot, — vigasztalta hévvel, — lássa, miilyenek miaguk mind férfiak, emésztik magukat egy ilyen bestiáért, s közben nem veszik észre a tisztességes nőket, akiknek telkük van, bizony, nemcsak testük, lelkűk is van. örökkévaló lelkűk, mert a test múlandó ... Dániel megütközve hagyta abba ásítássorozatát. A kis emberke folytatta. — Mondja el már, hogy történt, ne legyen olyan szégyenlős, az ilyen nőkkel szemben nincs helye diszkréciónak ... Továbbra is bámészkodott, értetlenül, bambán, mintha iá holdból pottyan volna le s mikor megszólalt, iákkor is csak arra kérte, hogy szabadítsa ki a kényszer- zubbonyból, amíg nem késő. A detektív előzőleg megfogadtatta vele, hogy künn részletesen elmesél mindent, aztán vékony fehér ujjaival szorgosan nekiesett a gö- osöknek ... Dániel gómberedetten nyújtózkott egyet. Lábujjhegyen kiosontak. — Köszönöm, — mondta Dániel közömbösen, s kezét nyújtotta. — Hova akar menni? — pattant föl a kis ember sértődötten. — A miniszterelnökségre. — Én is magával megyek. Dániel vállat vont. Nem lehet durváskodná azaa'l, iaki az élébünfcet mentette meg. A taxiban izgett-mozgott az emberke, s unszolta, kérte, követelte, hogy mesélje el, hogy történt, mi történt közöttük, részleteket akart, intim részleteket, minél többet... — Feleségül akartam venni, — kezdte Dániel rezignáltam. Evelin drága arca lebegett szeme előtt. A detektívet, mintha kígyó marta volna meg. — Feleségül? — sipította kivörösödve, — féleségül azt a nőt, akin egész Fu- navár keresztülgázolt, egy olyan nőt, megőrült! egy nőt, aki... 712
