Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

Dutout jegyezgetett, fényképezett, lekapott egy embert, aki valami megnevez- hetetlent majszolt bárgyún elterülve a szennyben. Hildebrand magyarázgatta, hogy ez a könnyfacsaró nyomor a jelenlegi kormány avatatlan politikájának az 'eredménye. A francia rosszallólag csóválta fejét és váltig erősítgette, hogy a viskók túlnyomó része még a háború előtt épült.

Délután két óra felé belefáradtak a cserkészésbe, s a civilizáltabb részen beültek egy kis kocsmába ebédelni. A sárgabalapos és az alacsony kövér ide is követték őket, bort rendeltek, műlelkesedéssel, sipító hangokon kurjongattak s mikor Hildebrand egy pillanatra kiment, a kis fekete, Dutout mélységes meglepetésére hibátlan fnanoiasággal átkiáltott hozzá:

— Egészségére! — aztán minden további nélkül társával együtt odatelepedett asztalához s mindketten érthetetlen kérdések lavinájával árasztották ed:

— Hát igaz? — Mesélje el, hogy történt? — Igaz, hogy Berta olyan perverz? — — Van valami a dologban? — Igaz, hogy operáltatta a mellét? — Részleteket, részleteket! — Ilyen nőkkel szemben nincs diszkréció! — Mi jót akarunk... — Részleteket! — Szimpatikus fiú maga... — Bizony, és kár, hogy olyan nőhistóriákba keveredik! — Részleteket! — Akkor váratlanul közéjük csörtetett Hildebrand vastag hangja:

— Szedjék a sátorfájukat! — Bütykös kezét fenyegetőleg emelte föl, a két detektív riadtan csipogott, hátráltak s ahogyan távolodtak, úgy élesedett mind sü- ketítőbbre a hangjuk, rikácsoltak, hogy kinek nézik őket, velük nem lehet ilyen hangon beszélni, ők ehhez nincsenek hozzászokva, nekik gyerekszobájuk van, ez nem gavalléria, hol az udvariasság ? — Ezektől vársz te udvariasságot, ezektől a csirkefogóktól? — Ezt még meg'keserülik, lennének még maguk udvariasak, de akkor már késő lesz . . .

Odafurafcodtak a telefonhoz s fölhívták a minisztereflmökséget.

A titkár bőrfotelbe süppedve remegett. A miniszterelnök nyugtalanul talics- kázta hasát ide-oda a szobában s igyekezett lelket önteni a titkárba.

— Minden óvintézkeó · aegtettem, s abban az esetben, ha vállalkozása komolyabb következményekéből járna, hazánk legnevesebb orvosai fogják kezelésbe venni. Elégedjék meg ennyivel, hisz óriási dolgok sorsát forgatják e nap izgalmas percei.

— Hogy volt ez az utolsó mondat? — kérdezte Fefcety pénzügyminiszter, aki ebben a pillanatban lépett be, kezében notesz, és föltűnően barátságosan. Komolyan meghallgatta az elismételt mondatot s megjegyezte: — hm, jó lenne, de ahelyett, hogy forgatják, nem tudnál valami jobbat?

— Nem — utasította vissza kereken a báró, — súlyos helyzetben vagyunk, azért kérettelek... — Elmondta, hogy egyszerre nyomoztat a francia és Dániel után. Mihelyt a detektívek tudatják vele a francia tartózkodási helyét, a titkár odamegy, összeverekedik Dutout kísérőjével, vagy kísérőivel, a rendőrség közbelép, igazoltatja a verekedőket, az igazolványokat nem fogja rendben találni, bekíséri őket, a francia egyedül marad, Dániel hozzácsaitlakozik, az előre elkészített program szerint végigkalauzolja a városon. Így talán a kölcsön is biztosítva lesz... A baj pedig ott van, hogy Dániel nincs sehol, és ha előbb találják meg a franciát, nincs aki kalauzolja ...

— Itt vannak a hordággyal! — jelentette az ajtónálló.

Két ember sarokba cipelte a hordagyat, a titkár fogai hangosan kocogtak, félelmében a falhoz préselte miagát A miniszterelnök elmagyarázta Feketynek, hogy a hordágyat arra az esetre rendelte ide, hogy ha a titkárt a verekedés során élet- veszélyes sebesülés érné, késedelem nélkül kórházba szállíthassák, s megkérte, vállalja magára a szomszéd ideiglenes betegszoba berendezését.

— Dr. Bálint Zsigmond — jelentette 'az ajtónálló.

A híres sebész vidáman közeledett, mellette .asszisztense ia műszeres -táskával... A titkár fogai úgy szóltak, mint a réztányérok, bolondos képek cikáztak szeme előtt, föltérdepal't ia fotelben, leikéből előrángatott valami rég elfelejtett imádságot...

711