Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
— Hát... (hált... én ... igazat megvallva ... — Nem muszáj, kérem, hogy valami konkrét dolog legyen, elég a puszta gyanú, na? Nagynehezen eszébe jutott, hogy Bertát megbízta Dutout elcsábításával. A kis ember elragadtatva ugrándozott. — Ez! Ez kell! A művésznő az ön barátnő je... — De, uram... — méltatlankodott a miniszterelnök, aki kezdte visszanyerni magával született méltóságát. Raffkovics leintette: \ — Nincs helye a tapintatnak, magasabb dolgokról van szó. — Igaz, a haza mindenekelőtt, a személyi vonatkozásoknak el kell törpül- niük... Raffkovics kijelentette, hogy haladéktalanul megkezdi a nyomozást. Ismer harminc tisztességes nőt: „— nem nagyzolok, kérem, nem nagyzoloik” — ezek közül húszán rossz anyagi körülmények között élnek, két csoportra osztja őket, az egyiknek megmagyarázza, hogy a kegyelmes úrnak erős a gyanúja, hogy Berta megcsalta a francáéval, a másik csoportnak pedig, hogy Dániel is túlságosan bizalmas viszonyban van a művésznővel. — Huszonnégy óra és garantálom a sikert, ön addig süsse ki, hogy mit fog csinálni, ha ismeri a két úr pontos tartózkodási helyét. Alászolgáj,a! — Hát ebből mi lesz? — kérdezte a miniszterelnök a titkártól, és a titkár a miniszterelnöktől. Takarékossági szempontból elhiallgattatták a rádiót, visszavezényelték a tűzoltókat és leszállíttaták ia repülőgépeket. Valószínűtlen csend lett. Raffkovics a miniszterelnökségről egyenesen irodájáha ment. — Kezüket csókolom, egy pillanat türelmet, hölgyeim, egy pillámat türelmet, — védekezett az ostromtól. Azután elmesélte tárgyalását a miniszterelnökkel, beszélt a dupla napidíjról, Berta és Dániel esetleges viszonyáról, a kellő pillanatban félbeszakította beszédét s eltűnt. A húsz asszony együtt maradt. Felük száraz, felük kövér, valamennyinek mohó láng a szemében, s színtelen szájukból csorogtak a kérdések: — Szívem, engem úgy izgat az eset, — vajon a francia csábította el Bertát? — mit képzelsz! — szegény francia meg sem bírt mukkanni, — nem volt annak ideje csábítani, — Bertától egy csókot kérnek s mindjárt lefekszik, — ón igazán nem — én igazán nem hiszem, hogy Dániel, — az már igaz! nem úgy néz ki, mint akit szeretnek a nők, — Evelin.. . — annak a kis bestiának hátvédre van szüksége, — jobbat keresve sem találhat Dánielnél, — Berta nagyon perverz, egy férfiismerősöm mesélte... — Jaj, jaj! Meséld, meséld! Részleteket! Pontos részleteket, meséld, szívem, meséld!... Kitágult szemek, röpködő szemek, meggyorsult lélegzeteik, borsos történetek,, apró ideges sikangások... Raffkovics megjelenít az ajtóban. — De hölgyeim, mi lesz a munkával? Csak nem akarnak arra kényszeríteni, hogy másokat bízzak meg az üggyel? — Másokat? Hova gondol? Ne türelmetlenkedjék, a baditervet vitattuk meg... Másokat? Mintha mi nem tudnánk elvégezni...? Dutout és Hildebrand gyanútlanul várakoztak a villamosra. A Szana-,telepre készültek, Funavár leghírhedtebb nyomornegyedébe. Egyszerre két furcsa figura oldalgott melléjük, egy hajlott hátú, nyiszlet, szikár, fején sárga kalappal s egy alacsony, kövér, fekete emberke. Mindkettőből bűzílött a szesz s szemükben különös, falánk kíváncsiság. Vékonyan, idegesen vihorásztak, sugdolóztak és ettől kezdve, bármit eszelt ki Hildebrand és Dutout, nem bírtak megszabadulni tőlük. Mohó tekintetük végigcsiklandozta hátukat az egész Szana-telepen. Nyomorúságos hely volt. Ahogy előbbre haladtak, a házak mind törpébbek, a sikátorok mocskosabbak és szőkébbek, a szemétdombok dombarúbbak lettek. Az emberek fásult arcoal bámultak maguk elé. Rongyok fos^ladozták tagjaikon. Vézna, horpadt mellű gyerékek turkáltak játszadozva a porban. 710
