Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
Nemsokára repülőgépek keringtek a város fölött, egyhangú zúgással, a pilóták buzgón kémleltek látcsöveikkel, s röpiratok kacskaringóztak lefelé, hátukon a plakátok, az apróhirdetések és a rádió közismert szövegével... A tűzoltók ugyancsak bevonta a nyomozásba. A piros autók előrerobogtak, s búgatták vérfagyasztó szirénájukat... Ideges kérdések ütődtek össze: — Légitámadás ... Hol van tűz? ... Mi történt? ... Leégett a Nagyáruház? .. Bombázni fognak!... Mi történt?... — A honpolgárok riadt hordákba terelődtek és loholtak, loholtak cél nélkül és nyögdécselrve. Űjabb röpiratok megadták a szükséges magyarázatokat. Valamennyire megnyugodott a közönség. Füstszag nem érzett, robbanást senkii sem hallott. Hihető volt a magyarázat. Visszatértek a másik izgató témához: ,a nadrágok... A miniszterelnökségi tisztviselők önkéntes nyomozógárdát alakítottak, egy püspök megáldotta őket, zsoltárokat énekeltek, zászlóul azt a bizonyos létrát használták ... A gépírókisasszonyok előszedték a rúzst, a púdert, az otkolont, s előre megfontolt hódítási szándékkal szétszóródtak. Estefelé hatalmas reflektorok sugározták be az égboltot és a lustán hömpölygő Funát. A rádió már egyáltalán nem adott műsort, egész nap bömbölte: — Húszezer fengő jutalmat kap ... A miniszterelnök izzadt, diktálta a parancsokat, a titkár izzadt és másolta, mások izzadtak és engedelmeskedtek, s a rikkancsok tovább kurjongattak a forrongó utcákon. A Szittya Kurír tálalta föl a legújabb szenzációt: — Wermech Gyula hetvenéves tanfelügyelő dührdhamában bicskájával darabokra vágta nadrágját, ezután csaknem teljesen meztelenül kiszaladt az utcára, s erőnek erejével le akarta szaggatni a járókelő férfiak nadrágját. A boldogtalan aggastyán hozzátartozói és ismerősei nem tudják mire vélni ezt a hirtelen rohamot, hiszen Wermecz Gyula mindig józan életű és mértékletes polgára volt a hazának. Mivel hasonló magyarázhatatlan esetek tömege zúdul néhány napja a főváros és a vidék közönségére, azt a valószínűtlen következtetést kell levonnunk, hogy ... A nagy többség még mindig nem hitt a nadrágokban, az ország ellenségeinek kezét, elkövetett bűnök megtorlását, érthetetlen természeti tüneményt láttak az eseményekben ... A báró pedig tovább diktálta titkárjának a rendeleteket. Egyszerre éles szóváltásra lett figyelemes. — Nekem maga ne dumáljon — hallott egy kellemetlen amhangat, — alkalmazottakkal nem tárgyalok. A kegyelmes úrral akarok beszélni... Maga nekem nem imponál, tudja meg, hogy én vagyok az egyedüli ember Funiaivárt, aki elő tudom keríteni a franciát, amikor nekem tetszik... — Nálunk ugyebár, ez nem szokás, így nem áll módónban, kérem, bármenynyire ... A kétségbeesés kíváncsiságával a csengőre nyomott. A titkár bevezette a tolakodót. Szeplős emberke volt, savanyúan hajló orral, élénk szemmel, pepita térdnadrágban, egyszernkétszer meghajolt, aztán a tágyra tért. — V-ain szerencsém bemutatkozni, kegyelmes uram, Raffkovics Arnold házasságközvetítő vagyok, tetszik tudni, a kaposvári Raffkovics fia, talán tetszett hallani a cégről... Kérem az egy olyan cég vodt... A bárónak nem volt ereje tiltakozni a bizalmas közlések ellen. Hallgatott. — ön ugyebár, — folytatta Raffkovics a bevezetés után, — egy francia urat akar megtalálni ? ... Nahát, én szállítom magának ezt a franciát! — Büszkén nézett körül. — ön kísérletezett rádióval, rendőrséggel, plakátokkal, hirdetésekkel, amatőr detektívekkel, repülőkkel, tűzoltókkal, ezzel is, azzal lis, és ugye simon? Ugye? Tessék csak megmondani bátran, Raffkovics azért van itt, hogy segítsen, na simon vagy nem simon? — Simon, susogta megtörtén a miniszterelnök. — Én megmondom magának, úgy ahogy van, maga rossz szisztémával dolgozott, nem kell ezért szégyenkezni, — bíztatta jóindulatúan. — Én más sziszté708
