Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
Kékeres kezét maga elé tartotta s ujjait kéjes lassúsággal ökölbe görbítette. Aztán levetkőzött. A kapcsoló kattant egyet... Sötét. Az ég szürke lett, mint a oigarettahamu: hajnal. Friss reggeli zajok a fiélnépes utcákon. A tejes, az újságkihordó, a vice a söprűvel, a gyárimunkások, vidám vizesnyolcasok az üzletek előtt, néha-néha egy-egy kacskaringózó lump fráter, gyűrött kalapban, monokli helyett ólomkarikával a szeme körül. A sárgafalú, piros palával fedett apró villla ablaka kivágódott. Az üveg csörömpölve bukdácsolt az alacsony tuják közé. Ijesztőn kilátott száj mögött mészfe- hér női arc jelent meg s rekedt, görcsös kiáltás fúródott a reggeli zajokba: — Gyilkos! Gyilkos! Segítség! Berta révült bódulatban nyelte el egyik órát a másik után és több napot elfogyasztott. Csurom emlék volt a lelke, elbóbiskoló szívvel álmodta vissza megint és megint azt a felejthetetlen éjszakát, amelyet Eduárd zsebei között töltött. Férfi karja soha nem tudott ennyire gyöngéd lenni. Nem evett, nem ivott, nem aludt, csak szürke füstöt fújt parázsló cigarettájából, Eduárdra gondolt és várta teste minden rostjával, szíve összegyűlt forróságávafl. Eduárd pedig nem jelentkezett. A miniszterelnök lehangoitan tanulmányozta a reggeli jelentéseket. Läufer detektívfelügyelő egy fölötte gyanús, tizenkét emberből, közöttük egy négerből, két tevéből álló expedíciót látott elvonulni a nagykörúton, s három társával tüstént nyomukba szegődött. Schulz detektív egy alacsony, vörösbajszú emberre lett figyelmes, aki úton-útfélen mindenkinek bemutatkozott s mindenkitől megkérdezte, hogy nem Edmond Dutout-mák nevezik-e? Lohr három napiig követett egy embert, aki csodálkozó arccal állt meg az egyik plakát előtt s feltűnést keltőén vakarta a fejét. Fáradtan legyintett: semmi, semmi... Dánielnek nyoma veszett, a franciénak nyoma veszett... Berta szeszélyes, halogatja a randevúikat, későn jön és korán elmegy, még az sincs, aki vigasztalja nagy szomorúságában .. . — Mit lehet tenni? — ágaskodott benne a kérdés. Az ajtón százötvenhat centiméter magasan besettenikedett a titkár. — Kegyelmes uram, — hebegte, — elképzelhetetlen, hallatlan, hihetetlen... — Gyűrött tépett újságot nyújtott eléje, idegesen vonagló ujjaival rábökött az első oldalra: „Gyilkosság a Makár utcában!” — Reggel fél kilenckor, — olvasta a riportban, — dr. Stróbl ügyvédet takarítónője halva találta ágyában. Kihűlt kezével nyalkára teikerőzött nadrágját szorongatta görcsösen. A nadrág egészein megmerevedett. Csak a legkínosabb erőfeszítések árán tudták lefejteni a halottról, különösen egyik szára okozott nehézséget, ez az ügyvéd szájában volt, s eldugaszolta légcsövét. A nadrágon három hosszú és teljesen friss hasítást találtak. Az ágy heves küzdelem nyomait mutatta. Minden valószínűség amellett a hihetetlen föltevés mellett szól, hogy a szerencsétlen ügyvédet tulajdon nadrágja fojtotta meg. Ez az eset is egyike azoknak az érthetetlen ... Mindjárt alatta másik szenzáció. Suták karmestert lefogta a saját zsebe. A tűzoltókat kellett segítségül hívni, hogy kezét kivehesse a zsebéből. A nadrágok keze van a dologban, ez az eset is egyike... / — A nadrágok keze? — morogta haragosan a báró, aztán elkeseredetté» zseb- revágta mindkét kezét. Ügyiis mindegy. Tűnődve pillantott ki az ablakon. A férfiak járás közben messze eltartották maguktól kezüket, mintha ölelkezni akarnának... Elszántan mordult a titkárra: — A lehető legrövidebb idő alatt föl kell kutatni a franciát és meg kall találni Dánielt... Ha ez megtörtént, minden erőmet a nadrág-a ejtély megoldásának fo- fogom szentelni... Valami itt nincsen rendben, az újságok pedig badarságokat kürtőinek világgá, valami összeesküvés, valami banda műve lehet a dolog... Majd meglátjuk!... Írja, amit diktálok! 707
