Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Székely Ákos: nagy pál: journal in-time (1974-1984) (kritika)

Mitológia, barlangrajz, álom, emlékezés, szexualitás, többnyelvűség, nyelven túli (alatti, fölötti) embrionális, növényi, állati prae- és ipast-állapotok — ősformák, az átjárhatóság (Hermész vezetésével jöttél hajlékomba) közegei, lenyomatai, képletei, absztrakciói. Nem egy ladott jelenség leírása, hanem változói, folyamatai, kombinációi, átrendeződései: mégyszögesített, egyre sérülékenyebb, végül önmagába hulló betűsor, betűtemető, sziromszerűan nyíló-csukódó, falszerűen felépített alakzatok, különböző irányú olvasatok szövegtömbjelnek, diszperz rendszerek üres helyeinek, helyközeinek labirintusai átfedésekkel, feleseléseklkel, eltávolodásokkal, érintkezésekkel. Az imago kép-jelentésén túl magában rejti iaz „i. varérett, kifejlett rovart” is: a szavak mozgása által húzott vonalképben valamilyen állati lény (bete?) néz szembe velünk, szövegtől megfosztott csupasz ábraként a szemközti lapon időtlen mozdulatlanságba ringatwa-dermesztve-fehérítve. József Attila sorai („bogaras vagyak ...”) különböző kontextusokban vissza-visszatémek, átlépik a oiiklushatárokat, szerepelnek a labirintussal szoros kapcsolatban lévő, térképsémát felhasználó városoké ban( a rendszer általában nyitottabb, bárhonnan megközelíthető, ugyanaz viszont a tapogatózva való közlekedés, a többirányú összeolvasási lehetőség, a járatok váratlan, esetleg sehova nem vezető előfordulásai, csapdái, iaz eltévedés 'intellektuális-egzisztenciális játék-kockázata, de szinte minden ciklusban megtalálhatók, egészen a kötetzáró kézről-kézre sorozatig. Vándormotívum „az .anya testében töltött időre gondolok”, a „lóhalálában látom halálomat”, az „uralnaltesti táj”, a „még ma velem .leszel”, iá ábungarocsellel szigetelt ház tető”, isiit, kisebb-nagyobb részletek is önálló életre kelnek, egész lapok térnek át „olvashatatlan” létükből új olvasatba — betegnaplómból, sang éden térré, pszicho-dream, táj (hiányzó figurával), kézről-kézre egyes darabjai —, máshol felhasznált nyersanyaggá hullnak szét vagy hordozó felületté állnak össze.

Hogy a nyelv mennyire alapanyag csupán, azt éppen a különböző feldolgozások, módszerek, rendezőelvek, vizuális szituációk eltérő eredménye mutatja igazán, s leginkább olyan esetben, amikor azonos még a betűtípus is: olyan, amilyent régebbi, hagyományos írógép használ, s amelynek elektronikus korszakunkban máris valamiféle archaizáló funkciója van (tudatos választás, hogy ezzel íródik borító, sorozatcím).

A betegnaplómból első „lázlapján” fel-le mozog a szöveg („berepedt köröm a házam”), a végén kiegyenesedik, mozgása megszűnik, pontosabban egy utolsó lendülettel belehiasít, csontig hatol a fekete alapba („csontvelőrázó csend!”). Körömtől csontig, háztól mammuttemetőig vezet iaz út, állomásait dárda, olló (maga is kivágott darab), nyíl, keresztben-hosszában elmetélt sorok (hegek, repedések, varratok) jelzik, s ahol oldalirányú lüktetésében összeolvasható lenne, bizonyos ritmus szerint ott is éles vagy foltszerű vertikálisok fedik-szabdalják-darabolják gézcsíkokként. Az egész szöveg „megtépett ideg ráng mint a béka combja”.

A táj (hiányzó figurával) íeíe-Iátásmóddal, metrikus szemlélettel (teleszkóp, mikroszkóp, periszkóp, horoszkóp, televízió) kezeli a gépírásos szöveget. A nagyítás egyes fázisaiban elvesznek, lemaradnak a korábbi kapcsolódási pontok, eddig ismeretlenek (vagy távoliak: „dóm kupola a melle” — „lomnioi csúcs”) rendeződnek egymás mellé, újak lépnek a helyükre — új és új konstellációk, olvasatok kerülnek látómezőnkbe (így lesz a „határállomások kafkai látomása úszik megyünk a lomnioi csúcsra aranyeres a táj”-ból „kafkai csúcs”, „kanyeres a táj”, „tárállomá res a táj”) egészen addig .a pontig, amikor a keresés, a közelítés által fokozatosan elveszik, feloldódik a betűk alakja, körvonala. De a már-múr folyékony — kenhető, mázolható — állapotba juttatott nyelv (műszer és adat, „láttató” és „látvány” azonosságában) ezúton mintegy „megtalálja”, „visszanyeri” puszta jel-mivoltát, .tiszta anyagszerűségét.

A kézről-kézre („szaván fogom a szót” — „kézen fogom a nyelvet”) jelzi talán a legradikálisabb eltávolodást a nemverbális (kinezikus? — taktilis?) megnyilatkozás irányába. A szövegbe beletenyerelő, vagy az üres lapon nyomot (jelet) ha- gyó-teremtő kéz ősi, mágikus-szakrális mozdulatában ott a felmutatás, megismerés,

703