Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Péntek Imre: Töredező (boldogság) Grádicsok - az ezredvég felé. Kántor Péter újabb könyvéről (kritika)
lemmákat groteszk, szürrealista képzettársítások sodorják el/félre... Igaz, nem végérvényesen. Az alkotói dilemmák — ha zárójelben is — azért megmaradnak, és nyugtalanítóak. Kántor Péter szeretné „átironizálni” magát; a szakadékos gondolatsorok felett; színiéit „ái-értetlenséggel” halad tova a művészet és közönsége megbomlott harmóniájú kapcsolata mellett. Művészet.. . fogadjunk, hogy meg sem tudod fogalmazni, mi az talán nem is törődsz vele ... (Művészet 1982) Ez már nem a József Attila-d öntudat híres-hírhedt világgá kiáltása — „Költő vagyok — mit érdekelne / engem a költészet maga?” —, sajátos kifordítása ez a mester teorémájának: nem érdekei a költészet (mint esztétikai probléma), ezért lehetek (talán még) költő. Egyébéként a Művészet ’82 .ahonnan idéztünk, eljátszik a költészet (közhelyekbe csomagolt) lehetőségeivel: „jó, mondjuk bohóckodás”, „tanító célzatú tevékenység”, „a halál ellen emelt papírbarikád”, de a vers mind ironikusahbá váló hangja úgy festi meg a „nagy tablót” (mi a művészet?), hogy a fölmerülő esztétikai alternatívák, alkotói dilemmák azonnal önparodisztikus, bohózati mutatvánnyá silányulnak, mielőtt komolyan vehetnénk őket. S ;a Kántor Péter-i szürreális kavalkád már túlhaladja a nimbaud-i esztétikumot fel/leválrtó utilitarizmust is („lelj virágot, mely széknek is jó”), de legalábbis túlragozza, egész az abszurdumig viszi a művészet (költészet) társadalmi haszonelvűségét. Az alkotás terén mutatkozó zűrzavart még gyilkosabb gúnnyal ábrázolja a Vagy hogy című vers, mely már az új „jelszót” is kitűzi: „bele kell lépni bátran / a hogyishívjákba”. A közönség, az olvasók sokféle igénye sem igazít él, a viszonylag jogos várakozások jogosultsága is relativizálódott mára. Az Egy vers születése eme befogadói zűrzavar oldaláról vizsgálja meg az alkotói „teendőket”. Látszólag elfogadva és komolyan véve a benyújtott igénylistát... Legyen vers — bólintottak ... legyen szerelmes . . . legyen hősi.. . legyen groteszk legyen isteni. .. Ez az egymásnak ellentmondó „követelmánysor” ismét csak nevetségességbe fullaszt- ja a mindennapiság szólamainak belehumsogását a versteremtő szándékokba, amelyek mind a költészeten kívüli szempontok érvényesítését követelik. A Hologram című ciklusban, a Stílusról szólva azonban már az irodalom autonómiájának „felfedezése” hangsúlyozódik: Ki hitte volna, hogy majd épp a stílus hogy annyi más közt majd ily súlyra tesz szert... E felismerésnek a konzekvenciái igen messzire vezetnek, s Kántor Péter verse végén már ennek jegyében fogalmaz így: egy árnyalat, egy gesztus dönti el ki szúrt, ki vére folyt, mi volt az ára, bére . . . hitet téve „a forma önreflexivitása” mellett... A kifejezés Szilágyi Ákostól származik, ugyancsak ő az, aki a Hanyatlás és kezdet a legújabb magyar irodalomban című tanulmányában így ír: „A formának szentelt nagyobb figyelem, a hagyomány tudatos megválasztása, a műveltség szerepének fokozódása, a gondolkodás elmélyülése, a személyes autonómia féltékeny védelmezése — mindez a lírában is új attitűd, új értékrend megszilárdítását mutatja ...” Az „új értékrend” több szempontból is előtűnik Kántor Péter lírájában. Bi696
