Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Péntek Imre: Töredező (boldogság) Grádicsok - az ezredvég felé. Kántor Péter újabb könyvéről (kritika)

zonyíthatja ezt, hogy megingott a valamilyen társadalmi igazságra való hivatkozás lehetősége, ahonnan hemérhetőek az arányok, értékek, igazságok. Legföljebb „igazságaim, igazságaink” vannak; „no mármost ez az alap, és erre építem lehet, ámde nem biztos, ámde építeni mégis kell.”

Ez a „kellés”, a belső etikai parancs a késztetést kifejti ugyian, mégis az „építés” ésszerűtlenségbe, perspektivátlanságha torkollik (Valami ház). A ház még hideglelősebben érzékelteti az „építkezés” abszurditását, még pontosabban regisztrálja az egyre vadabul korszerűsödő ósdiságot, próbára tett teherbíró képességét, s az is kitudódik (kézközön), mi a titka (ára) a hisztérikus „modernizációnak”:

Csak a pincében dünnyög sok lecipelt lim-lom, az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek.

A sokat sejtető, általánosságokba burkolózó végkövetkeztetés azonban érvényte- lenül/érvénytelenődik, mert nem értjük (nem értelmeződik), mit is „dünnyögnek” (miről) a pincébe hordott (sokat) emlegetett inkriminált esztendők. A vers azonban ebben a formájában is kellemetlen tisztázatlanságokat képes (analogikuson) megjeleníteni ...

Ezek a tisztázatlanságok/tisztátlanságok árnyékot vetnek a „személyes autonómia” távlataira, lehetőségeire is, az egyéni üdvtan megvalósításának evilági kibontakozására, hiába a (külső-belső) felszólítás:

De a feladat, hogy légy boldog . . .

Hiába haladunk (fokozatosan — lásd Petri György: Körülírt zuhanás) a szubjektív és objektív „kiteljesedés” felé, hiába sorjáznak (fölfelé) az újabb és újabb „boldogsággrádicsok”, az elégedetlenség, a befejezetlenség és valaminek a hiánya egyre nyomasztóbb.

uramisten, hát mi hibádzik?

teszi fel Kántor Péter az „Éden-gyiailázó” kérdést. Válasz tálán az ötödik felvonás című versből érkezik:

Túl sok minden történt meg. Túl sok minden.

Ez a „túlzsúfolt” történelem eltakarja szemünk elől a lényegi vonásokat, erővonalakat. Vesztesei vagyunk a jelennek, mert nem tudtuk „nagyobb távlatból” tekinteni az „egészre”.

A „valami hibádzik” állapotrajzát legpontosabban a Recitatiuóban találjuk meg. A jövőből való „visszanézés” méginkább kihozza az emberi önmegvalósulat- lanodás jelen tendenciáit, a Közös Gödör „perspektíváját”, ahonnan holnapunk elébe tekinthetünk, a megelőlegezett bomlás és pusztulás, az emberi értékek leépülésének sivatagára. E sajátos jövőtlenségből csak egy torz időszelvényre — nem történelemre — látunk, melyben a halál „teremt” tökéletes demokráciát: „elvész a különbség”, a minőség, mindaz, ami az emberi létezés velejárója. Csupa „negatív meghatározottsággal” mérhető be — hol is léltünk/élüink.

bár nem bántottak igazán itt minket... mégis nem voltak illúzióink ... nem volt se ellenség, se jóbarát ... csak ködbevesző kicsi haldoklások, csak valami megfoghatatlan, álmos rosszérzés, levertség ...

697