Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Péntek Imre: Töredező (boldogság) Grádicsok - az ezredvég felé. Kántor Péter újabb könyvéről (kritika)
madár ban. A felfedezett, intenzív személyesség — a „születni egy nap háromszor” — élménye hatja át a versek többségét. Az önmagával azonosságot vállalni akaró ember töprengését szólaltatja meg a Bezárva című vers: Mit vállal fel a költő ... part peremén ha fölnő ... Az ars poetioa jellegű költeménynek csak a kérdésfeltevése, kiindulópontja utal a kortárs költészet „szolgálati szólamára”, mert a válasz Tudja, hogy feladat van pitypangban, madarakban már egy sajátos kitérőt, elhajlást mutat ,,a vad konkrétumoktól”, valamiféle éteri feladatkereső gesztus hatja át. Ez az a „mellékszerep” — nagy vonalakban —, amit Kántor Péter első két kötete alapján vállalni akar. Persze az „átesztétizált” szituációkból azért olykor „kilóg a lóláb”, felborul a gondosan megtervezett művészi allúziókkal tűzdelt szerepkonstrukoió, és előkúszik a nyugtalanító kérdés: de én kivagyok én (Tusakodás) A feltörő belső monológ (legalábbis számomra) azt jelzi, hogy a személyiség belenyugszik, megbékél azokkal a diszharmonikus tartalmakkal, amelyek az alkotói és emberi választ egyaránt megnehezítik. ... érzem, hogy csupa por és küszködés vagyok nagy mágnesekkel óv és köt a fegyelem Ebben a kötetben eluralkodik az irodalmi, képzőművészeti inspiráció, szöveg-magatartás allúziók sorozata válik (olykor kétes értékű) példázatokká. (Piktorbál vagy a Találkozás című ciklusok.) Ilyen előzmények után jelent meg a Grádicsok 1984-ben. Tartalmaz-e az újabb kötet tartalmi, formai meglepetést az előzményekhez képest? Annál is inkább jogosult ezen eltűnődni, mert költészetünkben kiéleződtek az ellentétek: a (neo)avantgarde tendenciák újult erőre kaptak, másfelől a hagyományosabb lírai formálás is szilárdan őrzi pozícióit. Nos, úgy tűnik, Kántor Péter nem hagyta a szélsőségektől befolyásoltatni magát: megmaradt a Grádicsokban is a higgadt (olykor azért meglóduló, áradó) metonimikus versbeszédnél. Ami felerősödik, azt nyugodtan nevezhetjük posztmodern szemléletnek, lírai eklekticizmusnak, amire a költő korábban is fogékonyságot mutatott. „Enyhéin”, „átszűrtén” azért érezhető a nyelvkritikai költészet „bomlasztó” hatása is, ám csupán a belső forma tekintetében. Kántor Péter nem érez kísértést, hogy a jelentés és a szóalak disszonanciáit kiaknázza, hogy „szétrobbantsa” a nyelvi-poetikai alakzatokat, az eddig kimunkált versrtípust viszi tovább, a „láttató”, szürreális-famalógiás módszerét igyekszik mind eredetibb tartalmakkal feltölteni. Ami a korábbiakhoz képest szembetűnő: ia filozófiai-mieditatív jelleg felerősödött, a szövegformálás poétikai intenzitása megnőtt. Természetesen a költészet funkcióvesztései — a reagálás a veszteségre — Kántor Pétert sem hagyták érintetlenül. nyög a költészet, haját tépi a múzsa ... Ez most egy nehéz időszak, mindenki tudja, intonálja a zavart az Ez most egy nehéz időszak című versében. A teoretikus so- pánkodást azonban azzal teszi nevetségessé (és kérdésessé), hogy a felmerülő di695
