Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Beke László: Háttérinformációk (tanulmány)
Már említettem, hogy nálunk az új festészeti hullámot paradox módon egy idősebb avantgardista generáció néhány tagja vezette be. Közülük is a legkövetkezetesebben Birkás Ákos és Bak Imre. Birkás, aki a posztmodernizmus kihívását igen korán elméletileg is feldolgozta, az 1970-es évek elején még hiperrealista volt, majd egy hosszú konceptualista és fotókkal dolgozó periódus után jutott vissza ismét a festői gyakorlathoz. Képei szinte egyik napról a másikra megteltek expresz- szív ecsetvonásokkal és erőteljes, dekoratív színekkel. Vonzódása a szimmetriához a diptichon-formában állapodott meg, majd ezt is annyira feszítette, hogy ma már eltérő magasságú, keskeny sávokat állít egymás mellé, néha Jawlenskyre emlékeztető, elvont arc-struktúrákat is megjelenítve rajtuk. Bak Imrére viszont, aki a 70- es évek folyamán mindvégig a szigorúan elhatárolt, homogén színmezők szorításában dolgozott, a posztmodem építészeti elvek voltak bevallottan felszabadító hatással. Módszeréül az eklektikus idézettechnikát fejlesztette ki — idézeteit egyaránt válogatva a nonfiguratív festészet történetéből, a saját korábbi periódusaiból, sőt a népművészet motívumkincséből is. Ugyanakkor mind a mai napig megőrizte fegyelmezett képszerkesztési elveit, melyek kontextusában színösszetételei válnak egyre fanyarabbá, feszültebbé és kifinomultabbá. A Bakhoz kezdetben igen közel álló Nádler István festészete az 1970-es évek végén ugyancsak rohamosan változni kezdett. Először repetitív zenei kompozíciók hallgatásának élményét rögzítette ritmikus, kalligráfikus gesztusokkal (már az 1960-as évek közepén is volt egy gesztus-periódusa!), majd egy megrázó személyes élmény során megtalált Malevics-motívumot kezdett el laza festőiséggel továbbfejleszteni, s eközben meghatározó táj-élmények is nyomot hagytak rajta. Az eredmény egy különös „kétpólusú” festészet lett, mely szabad átmenetet tesz lehetővé a geometrikus elemektől a „heves” ecsetkezelésig. Ugyanehhez a generációhoz tartozik még — anélkül, hogy bármelyiküket „hef- tignek”, „posztmodiernnek”, „new w.ave”-nek vagy hasonlónak lehetne nevezni — Keserű Hona, Hencze Tamás és a valamivel fiatalabb Pinczehelyi Sándor is. Keserűnek ugyancsak volt egy korai gesztus-periódusa, amire egy dekoratív, színpompás, lágy hajlatokból álló, népművészeti elemeket is magába ötvöző időszak következett (1970-es évek első fele), ezután a valós térben elhelyezkedő színskálák vizsgálata. Keserű stílusának spektruma — átvitt értelemben — ma már annyira tágas, hogy még tradicionális portré vagy tájkép festését (akár egy fiatalkori mű újrafestését) is megengedi, az is azonnal jellegzetesen „keserűivé” válik. Hencze viszont már az 1960-as évek végén csaknem monochrom, sőt monoton festőnek számított. Csakhogy ez a monotónia rendkívül intenzív vizuális erővel társult: a szürke, vagy egy-egy homogén szín tartományán belül illuzionisztikus teret keltő, vibráló mezők jöttek létre vásznain. Ezt a hatást egy érdekes, festőhenger használatán alapuló technikával érte el, .amelyhez máig hű maradt. Mai festészete annyiban módosult, hogy az illuzionisztikus felületeket beszorítja egy-egy hatalmasra nagyított, s így megmerevített gesztuális ecsetvonás kontúrjai közé, ezt a festői jelet pedig az üresen hagyott fehér alap öleli körül. (A leírás ezen a ponton ellentmondást ellentmondásra halmoz, így utalva arra, hogy Hencze rendkívül egyszerű eszközökkel képes bonyolult vizuális logikai helyzeteket teremteni.) Az egykor puritán konstruktivista Pinczehelyi viszonylag hamar, a múlt évtized első felében rátalált jellegzetes motívumaira: néhány közhasznú politikai emblémára, vagy éppen a magyar nemzeti trikolórra. Akkoriban a fotó- és a szitanyomat elidegenítő-, vagy a pop art ironizáló eszközeivel dolgozta fel őket, míg ma többnyire könnyed, rutinos ecsetvonásokkal. így talán még triviálisabbá vált az ellentét választott témái (bárányok, libák, hagymafejek stb.) és a konvencionális-reprezentatív jelek között. Több olyan művész is szerepel a válogatásban, aki nem az avantgarde hagyományai felől közeledik a mai festészet felé. A hagyomány az ő esetükben a Fiatal Művészek Stúdiójának hagyománya: egy erősen grafikus jellegű, a firkálás expresszivitását míves vonalhálóvá finomító, de a groteszk figurativitástól és illusztra- tivitástól sem idegenkedő, ugyanakkor térrétegeket is érzékeltető kifejezésmódot 679
