Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Beke László: Háttérinformációk (tanulmány)

próbálok így körülírni, egyszersmind Kovács Péter képi világát szavakkal megközelíteni. Ez <a stílushagyomány egyébként végső soron egészen Kondor Béláig, az 1960- as évek végén fiatalon elhunyt nagy grafikusművészig vezethető vissza, s nem véletlen, hogy Kovács Péter voltaképpen nem is festményeket, hanem vegyes technikájú rajzokat készít. Kováccsal szemben Tölg-Molnár Zoltán tartózkodik a figu- rativitástól; nála a kusza vomaiinyalábok hagyományából lírai hangulatfestészet fejlődött ki, majd geometrikus idomokat, jelszerű alapformákat szembesített laza ecsetvonásokkal, s megállapodott néhány szín, főleg a kék és a barna tónusainak szubjektív variálásánál. Ujházy Péter festészetében ugyancsak uralkodnak a barnás színárnyalatok, de színvilága csupán járuléka másfajta rendezőelveknek. Képeit általában sok alak népesíti be, s nehéz lenne eldönteni, hogy figurái a gyerekrajzokhoz, Dubuffet-hez, a naív festészethez, vagy a Cobra-festőkhöz állnak-e közelebb.. Mindenesetre Ujházy célja nem annyira a vászon tisztán festői értékek kedvéért való megmunkálása, mint inkább — különösen, ha még babaházakra emlékeztető dobozait, vitrinjeit is tekintetbe vesszük — hosszú évek óta ugyanannak a mitológiának az újrafogalmazása. Emellett különösen figyelemreméltó, hogy — mintegy „melléktermékként” — képeinek figuravilága egyre inkább egységes, meleg-barnás, kissé melankolikusan sugárzó textúrává szövődik össze.

Egyedülálló az egész magyar festészet történetében Erdély Miklósnak, az avantgarde közelmúltban elhunyt nagy mesterének alakja. Viszonylag nagyon keveset festett, az élete végén, állandóan tagadva, hogy „beállt volna az új festők sorába”, ugyanakkor mindvégig hagyományos értelemben is igen komoly festői értékeket teremtve. Nála a festészetet konceptuális man tázsteclmika, filozofikus elvek vizuális megjelenítése, majd olyan anyaghasználat előzte meg, mely az egyes anyagok — bitumen, üveglap, spray, indigópapír stb. — jelentéseit dúsította fel szimbolikus értékűvé (vagy ellenkezőleg, „oltotta ki”) a festői kezelés során. Legújabb festői korszaka a felhasznált anyagok, technikák és gondolati tartalmak révén számtalan szállal kötődött akár a legkorábbi akcióihoz, objektjeihez, akár elméleti felolvasásaihoz, installációihoz vagy filmjeihez. Ezek a szálak megnevezhetők az egyszerűség kedvéért az elmélete egyes címszavaival is: „jelentéskioltás”, „állapot- komunikáció”, „ismétlés-”, „azonosság-”, „hologram-”, „Möbius-”elv stb. Nem túlzás, ha azt állítjuk egész életművéről, hogy ő volt a leginkább képes az új festészetet az avantgardizmussal előremutató módon megtermékenyíteni. ,

Bizonyos értelemben a kiállítás összes többi fiatalabb művésze, Roskó, Révész, Böröcz és Szirtes egyaránt Erdély Miklós tanítványa volt. Kivételt csupán a Vető— Méhes páros képez. Vető János másfél évtizede fotósként indult (ma is egyike a legjobbaknak), s a fényképeit fejlesztette egyre rafináltabb megoldásokkal — össze- kopírozással, montázzsal, átfestéssel — a festészet felé. Magábaszívta a rockzene újabb fejleményeinek tanulságait is, maga is aktív „home-made” zenésszé vált, több new wiave-forimáoiónak alapító tagja, s így „kerülőúton”, a hivatásos festőket is megelőzve a posztavantgarde egyik szálláscsinálója. A 70-es/80-as évek fordulóján összetalálkozott Méhes Lóránttal, aki korábban akadémiai festői képzésben részesült, azóta együtt festenek, verset írnak, tárgyakat és installációkat alkotnak, performance-jellegű kiállításmegnyitókat rendeznek stb. Festészetük könnyed, vidám, színpompás, gyakran verbális rétegeket is megmozgatóan szellemes.

A már említett négy fiatal művész munkássága nemcsak Erdély Miklós személyén keresztül, hanem egymás között is több szálon kapcsolódik össze. Révész László László kissé Erdélyire emlékeztető festői korszaka után eljutott egy olyan fanyar és groteszk poszt-szürrealizmusig, mely kicsavart végtagú, szivart, pénzt, léggömböt, vagy gumimatracot szorongató urakkal és hölgyekkel, továbbá állatokkal népesül be, s ha létezik „száraz festőiség”, talán annak az egyik legfőbb képviselője. Révész Böröcz Andrással együtt rendez színpadi látványosság-számba menő performance-eket, ez utóbbi — eredetileg szobrász — innen meríti (vagy ide építi be) képeinek bizarr ko- mikumú motívumait: gyufaskatulyából, gömbből, lovagi páncélból, dinnyegerezdböl, gyárkéményből formált figuráit. A Böröcz—Révész-performance-eknek állandó szereplője Roskó Gábor, a „száraz festőiség” másik fő képviselője. Roskó kedveli az

680