Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Beke László: Háttérinformációk (tanulmány)

gárdista elkötelezettséggel, kollektivitástudattal, újító szándékkal s olyan jól elkülöníthető tevékenységformákkal, mint az újkonstruktivizmus, happening, objekrfcmű- vészet, hipperrealizmus, konceptuális művészet, fotóhasználat, performance stb. Az 1980-as évek elejére a „Szene” megsokasodott, új generációk és csoportok léptek fel, elterjedt egy nehezein analizálható, de annál pregnánsabb „új szenzibilitás-poszt-new wave—poszt-modern—poszt.. .’’-életérzés, s ami a jelen kontextusban számunkra a legfontosabb: domináns műformává vált a festészet. Egyedül az új tendencia összefoglalására vállalkozó Eklektika ’85 című kiállításon, a Magyar Nemzeti Galériában (1986) nem kevesebb, mint 33 művész szerepelt, de ezt megelőzőleg Hegyi Lő- ránd művészettörténész, az új mozgalom fő teoretikusa egy egész sorozat „új szen- zibilitás”-kiállítást rendezett, csoportosat és egyénit egyaránt. A leverkusenihoz hasonló jelentőségű kiállítások nyíltak meg külföldön is: Grazban, Bécsben Glasgow- ban, vagy legutóbb az ezévi Velencei Biennálé magyar pavilonjában. Ilyen arányú kiállításokra az 1970-es években gondolni sem lehetett — sem az akkori irányzatokból, sem az akkori művészektől, sem a Magyar Nemzeti Galériában, sem külföldön.

Am az új jelenség esetében nemcsak egyszerűen mennyiségi változásról, illetve a festészet irányában történő nagyarányú „nyitásról” van szó; ez a világ szinte minden táján törvényszerűen szinte egyidőben bekövetkezett. Ami a legkülönösebb: Magyarországon ezt a fordulatot nem valamilyen műkereskedelmi manipuláció hozta létre (az új piaci körülmények nálunk még ma is embrionális állapotban vannak), nem a legújabban színrelépő generációk kezdeményezték, mégcsak nem is olyan típusú idősebb művészek (mint például Nyugat-Németországban), akik már évtizede ugyanúgy festettek s csupán most vették őket észre. A legkülönösebb tehát a magyar fejlődésben az, hogy az új festészeti fordulatot a korábbi avantgardisták hajtották végre. Ebből a körülményből természetesen újabb — immár elsősorban etikai természetű — kérdések adódtak: „meg kell-e tagadni az avantgarde hagyományokat?”, „tekinthető-e ’új festőnek’ az a .hivatalos’ festő, aki már tíz évvel ezelőtt is hasonló stíluseszközökkel, ám hagyományos szellemben dolgozott?”, valóban radikális-e az új eklektika a régivel, vagy akár az avantgardista kollázstechnikával szemben?” S végül a legfontosabbnak látszó kérdés, amelyből tulajdonképpen kiindultunk: sajátos-e a magyar transzavantgarde a külföldihez képest, vagy sem?

A kérdés megválaszolását jelen pillanatban nem tartom lényegesnek. Az sincs kizárva, hogy éppen a transzavantgarde helyzet következményeképpen maga a kérdés vesztette értelmét.

Mindeddig ideológiákról, elméleti kérdésekről és tendenciákról volt szó — szemben az individuális alkotóművészekkel, és szemben a kiállított konkrét művekkel, amelyek a legjobb esetben is csak néhány jellegzetességükkel támaszthatnak alá valamely elméletet. Ráadásul ez a kiállítás egyáltalán nem kívánt valamilyen elmélet illusztrációja lenni, s nem is célja a magyar művészetnek egyik vagy másik — akár „posztmodern”, akár nem posztmodern —, meghatározott tendenciáját előtérbe állítani. A szerény „Aspekte” szó szerepel a címben, s mint az anyagot válogató és a kiállítást rendező művészettörténésznő, Dr. Elisabeth Bott már a tervezés stádiumában megfogalmazta: ,,A kiállítás súlypontját tudatosan arra az új és legújabb magyarországi művészetre helyeztük, mely az ’avantgarde’ jelzővel illethető, de ezen túlmenőleg — néhány példa erejéig — inkább tradicionális, az avantgarde művészethez nem sorolható csoportosítások ismeretével is számoltunk. A kiállítás célja, hogy a kelet-európai, speciálisan magyar művészet képét a köztudatban helyreigazítsa. Ugyanakkor tudatosan elhatároltuk magunkat az ismertebb, iaz illuiszitnatív területein mozgó művészet bemutatásától.” Dr. Bott (valamint természetesein a német nézők) egyébként meglehetősein nehéz feladata maradt, hogy a konkrét műveket a saját ,/kívülálló” (?) szemléletmódjukkal feldolgozzák. Magam megelégszem annyival, hogy bizonyos „háttérinformációkkal” szolgálok az egyes művészekről: elmondom, hogy ki honnan jutott el jelenlegi festői periódusáig. A fent elmondottak értelmében, a magyarországi „festészeti fordulat” bonyolultságát és ellentmondásosságát tekintve, egy ilyesfajta bemutatásnak is tanulságosnak kell lennie.

678